Róna Dániel blogja

8. Medián napi(t)rend: Miért erősödött vissza a Fidesz 2017 júniusára?

2017. július 13. 19:11 - RónaDániel

A lakosság terheit csökkentő gazdasági intézkedések mellett sikeres volt a kormány kommunikációs törekvése, hogy a közvélemény figyelmét Soros Györgyre, és a hozzá kapcsolódó „szabadságharcos” diskurzusra irányítsa. Az ellenzék részben maga is hozzájárult ehhez, ráadásul a baloldali pártok túl sokat foglalkoztak a nyilvánosság előtt az esetleges választási együttműködés kérdésével, így a valós társadalmi problémákra kevesebb figyelem irányult, pedig a párt nélküli szavazókat ez jobban érdekelte volna.

A személyes megkérdezésen alapuló közvélemény-kutatások átlaga szerint a Fidesz az április végi mélypontja után júniusra enyhén, de szignifikánsan visszaerősödött. Mi ennek az oka?

  1. táblázat. A Fidesz támogatottsága a pártot választók körében, 2017 május-június (százalék)

blog_jul_1.jpg

Először is, ahogy a januári napirend-elemzés is megmutatta, a magyar lakosság gondolkodása rendkívül materiális, a gazdasági intézkedések általában markánsan tükröződnek a napirend-érzékelésben, és így a pártválasztási szándékokban is: az áprilisinál több, mint kétszer annyian említettek maguktól lakossági terheket csökkentő kormányzati intézkedést. A kormány számára kedvezőtlen CEU-ügy fokozatos háttérbe szorulása is segíthetett a Fidesznek, bár kétségtelen, hogy olyan témák is felbukkantak, amelyek aligha növelték a kormány támogatottságát (metró-problémák, a fociválogatott andorrai vereségét követő diskurzus). Figyelemre méltó az is, hogy a választóközönséget hidegen hagyta a plakáttörvény, az orosz befolyás kérdése, és a pártpolitikai csatározások is, pedig csupa olyan ügyről van szó, amelyek sokat szerepeltek a médiában (lásd második táblázat utolsó két oszlopa).

 2. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája júniusban

(Az első öt oszlop a június 16-21-i Medián közvélemény-kutatás százalékos megoszlásai: spontán említések arra a kérdésre, hogy "mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart"?. Az utolsó két oszlop a TV2 és RTL híradó tartalomelemzése, a május 29 és június 15 közötti híradós bejátszasaik százalékos aránya.)

blog_jul_3.jpg

A leginkább szembeszökő tendencia azonban az, hogy a válaszadók 18 százaléka – többen, mint a legutóbbi két alkalommal – szinte szó szerint visszaadta a kormánypropaganda jelszavait (Soros, migránsok stb.). Ez az arány csak hajszálnyival kisebb azok számánál, akik a kormány számára kellemetlen témákat (egészségügy, oktatás, korrupció, rossz életszínvonal) említettek. Ez nem kis teljesítmény a kormányzati kommunikáció részéről: a valós társadalmi problémákat elég sikeresen tudta feledtetni a saját – valóságtól elrugaszkodott – “szabadságharcos”, Soros-ellenes narratívájával. Az eredeti cél, a figyelemelterelés maradéktalanul teljesült. 

Hogy mennyire veszélyes lett volna a kormány számára, ha a politikai napirendet a valós problémák dominálják, azt jól jelzi, hogy a bizonytalanok – pártpreferenciával nem rendelkezők – napirend-érzékelése egyedül abban tér el a teljes népességétől, hogy ezekre a témákra sokkal fogékonyabbak. Minden harmadik párt nélküli szavazó egészségüggyel, oktatással, korrupcióval, vagy rossz életszínvonallal összefüggő dolgot említett a hónap legfontosabb eseményeként (aláhúzással kiemelt számok), míg a közvélemény pártok által vezetett része számára ezek a kérdések csak fele akkora arányban voltak fontosak. Még az ellenzéki pártok hívei is jóval kisebb arányban idézték fel ezeket.  

Mindez világosan mutatja az ellenzéki kommunikáció kudarcát: nemcsak a hozzájuk kötődő értelmiségiek, hanem még a vezető politikusaik is nagy elánnal támadták a kormányzati propagandát – ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyták volna. Így a nekik jutó – eleve szűkebb – médiafelület jelentős részét is olyan témának szentelték, amely a bizonytalanokat csak még jobban kiábrándítja a politikából. Márpedig pont az ő megszólításukkal lehetne megdönteni a Fidesz többségét. Ebben az olvasatban válik érthetővé, miért tartalmazott annyi túlzást, nyílt hazugságot, provokatív állítást is a kormánypropaganda: éppen az volt a célja, hogy kikényszerítse a reakciókat az ellenzékből (vagy az EU-ból, a nemzetközi szervezetekből, akár magából Soros Györgyből), újabb muníciót adva ezzel a kormányzati narratívának. Hasonlóképpen, a kormányfő Horthy Miklóst dicsérő mondatai is ezt a célt szolgálták: a törzsbázis jelentős része egyetért a kijelentéssel, az ellenzéket felháborítja, a bizonytalanokat pedig még jobban elkedvetleníti. Ahogy Széky János írta meg egy kiváló cikkében: “ha az ellenzék nem bírja ki, hogy minden rögtönzött tabusértéskor a maga okosságát, felvilágosultságát és erkölcsi magasabb rendűségét kezdje bizonyítani – magának, akkor addig sem foglalkozik a kormányzás minőségével. S ez Orbánéknak nagyon kellemes és hasznos.” A gumicsont olyan jól sikerült, hogy nemcsak a baloldali értelmiségiek fakadtak ki, hanem mindhárom ellenzéki miniszterelnök-jelölt – Vona Gábor, Botka László és Karácsony Gergely – saját Facebook-posztot szentelt a témának, reagálva a miniszterelnök kijelentésére. Bokros Lajos és Fodor Gábor szívességet tesznek a Fidesznek azzal, hogy nyilvános levelekben magasztalják Soros Györgyöt: ezzel ugyan mindkét politikus felhívja magára a figyelmet, de valójában csak ahhoz a diskurzushoz asszisztálnak, amely bebetonozza a kormányt.

A másik dolog, ami taszítja a politika iránt nem érdeklődő szavazókat, az az ellenzéki összefogás témája, és általában a pártpolitikai kérdések. Minden ilyen Facebook-bejegyzés számos kommentet fog maga után vonni a politikakedvelő értelmiség részéről, de az apolitikusabb választó számára pusztán azt az érzetet kelti, hogy a politikusok inkább magukkal – a képviselői helyeikkel, a hatalommal – törődnek, mintsem az ország sorsával. Botka László legutóbbi három posztjából kettő egyaránt Tamás Gáspár Miklós cikkével foglalkozik, ami ismét a választási együttműködési kérdésről szól (bármilyen meglepő is TGM állítása). Néhány hónapja olyan interjút adott Botka, ahol ugyan maga is felismerte, hogy az átlagválasztónak elege van az összefogás-diskurzusból, mégis az egész interjút a Gyurcsány Ferencről és a többi párthoz fűződő viszonyáról szóló mondatai dominálták. Hogy nem magától mondta, hanem a riporter kérdezte? A magyar baloldal számos tagja példaként tekint Jeremy Corbyn kampányára, ám nem veszi észre, hogy az többek között éppen attól volt sikeres, hogy nem arról szólt, kivel kötne koalíciót, nem esélyeket latolgatott - hanem jövőképet kínált a választóknak. Még ha a számára kellemetlen közvélemény-kutatási adatokról  vagy az esetleges koalíciókötésről kérdezték, akkor is elhárította a felvetéseket és visszakanyarodott arra, amivel valójában meg lehet szólítani a szavazókat: a társadalmi víziójára. 

Elviekben szinte minden politikus érti, hogy a kolbászkészítésnek nem a folyamatát, csak az eredményét kellene megmutatni, a gyakorlatban viszont mégis mintha épp azok a pártok feledkeznének meg erről elég gyakran, amelyek részt vettek a 2014-es Összefogásban. Még mindig van hátra kilenc hónap a választásokig, és minél előbb zárja le ezt a kérdést a baloldal, minél kevesebbet beszél róla a nyilvánosság előtt, annál kisebb kárt tesz önmagában. 

17 komment

7. Medián napi(t)rend: a Lex CEU társadalmi fogadtatása

2017. május 24. 14:13 - RónaDániel

A választóközönség jelentős része a politikai ízlésével ellentétes médiából is szokott tájékozódni, és a vidéki emberek médiahasználata is csak néhány csatorna esetében tér el jelentősen a fővárosiakétól, jóval több a hasonlóság, mint a különbözőség. Ennek ismeretében talán már nem meglepő, hogy a Medián. 2017 április 21-e és 26-a között felvett adatai szerint a népesség az áprilisi politikai napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül, egységesen érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – előre megadott válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. Ráadásul a többség a kormányzatot élesen bíráló álláspontot osztotta.

Az utóbbi hetek-hónapok egyik legtöbbet tárgyalt kérdése az, hogy a CEU-ügy csökkentette-e a Fidesz népszerűségét. Korábban már írtam róla, hogy számos ügy gyakran csak hosszú távon fejti ki hatását, mivel nem (csak) önmagában fontos, hanem alkalmasint megváltoztatja a politikai diskurzus dinamikáját, a politikai szereplők narratíváját. Véleményem szerint könnyen lehet, hogy a CEU is ilyen ügy.

A CEU-val kapcsolatos elemzéseket alapvetően dominálta a következő megállapítás: igaz, hogy a fővárosban sokan tiltakoztak az egyetem ellehetetlenítése ellen, ám a vidékieket és az alacsonyabb végzettségűeket az ügy hidegen hagyta. Sőt, a feltételezések szerint az utóbbiakhoz ezek a hírek jó eséllyel el sem jutottak, mivel ők Mészáros Lőrinc megyei napilapjaiból és a kormánypropaganda híradóiból (közszolgálati tévék és TV2) tájékozódnak, így tehát alternatív valóságban élnek. Böcskei Balázs szerintkutatások hiányában is megállapítható, hogy a CEU ügye és a tiltakozások jelen formája nem képes az internetadóhoz vagy a vasárnapi zárva tartáshoz hasonló, társadalmi csoportokon, osztályokon, érdekeken és szavazótáborokon átívelő „mozgalmi” koalíciót létrehozni.” (Kiemelés tőlem).

Noha teljes bizonyosságot nem remélhetünk ezekben a kérdésekben, azért a fenti feltételezések igazságtartalmáról sokat elárulnak a rendelkezésre álló adatok. A Medián és a Mérték médiaelemző műhely 2016 szeptemberében végzett átfogó kutatása szerint a magyar lakosság médiafogyasztása kifejezetten sokszínű és alapvetően nem pártos. Hasonló arányban nézik a kormányzati és ellenzéki csatornákat a Fidesz, a baloldal, és a Jobbik hívei: a lakosság igen jelentős része politikai ízlésével teljesen ellentétes médiatartalmat is fogyaszt (ezért is tűnik az én szememben öngólnak az MSZP kormánypárti médiát bojkottáló döntése). Sőt, még csak az sem igaz, hogy vidéken a választópolgárok egyoldalúan függnének a kormánypropagandától: az 1. ábrából látszik, hogy a legbefolyásosabb médiacsatornák közül egyedül – az ebben a mezőnyben olvasottság szerint másodvonalbelinek számító – 444.hu hírportál és a megyei napilapok (és félig-meddig még a Simicska kezéből kivett ClassFM) azok, amelyeknek karakteresen fővárosi (444), illetve vidéki (megyei napilapok) közönsége van. Az összes többit vegyesen fogyasztják a budapesti, városi, és még a kistelepüléseken élő választópolgárok is. Ki gondolta volna például, hogy az ATV-t és a HírTV-t hasonló arányban nézik a kistelepüléseken (és nagyobb arányban a városokban), mint amennyien a megyei napilapokat olvassák? Vagy azt, hogy a falvakban élők kétharmada már 2015-ben is rendelkezett okostelefonnal? (A Facebook esetében azoknak az arányát jelöli az ábra, akik legalább heti rendszerességgel onnan tájékozódnak.)

  1. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői településtípus szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

blog7_1.jpg

Drámai különbségek végzettség tekintetében sincsenek, egyedül az internet-alapú tájékozódás az, amely észrevehetően kevéssé jellemző az alacsonyabb iskolai végzettségű választópolgárokra. Az persze igaz, hogy az RTL híradó néhány perces hírblokkjai kivételével kirajzolódik az a tendencia, hogy a kormánypárti csatornákat arányaiban több kistelepülésen élő, az ellenzékieket pedig több fővárosi követi. Ugyanakkor a kép összességében túl vegyes ahhoz, hogy a baloldali ellenzék vidéki kudarcait elsősorban a médiának tulajdonítsuk: az okokat inkább máshol kellene keresni.

  1. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői iskolai végzettség szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

blog7_2.jpg

Ezek után már talán nem meglepő, hogy a Medián 2017. április 21-e és 26-a között készült felmérése szerint a népesség az áprilisi napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – felkínált válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. A szakirodalom szerint a spontán említések mutatják meg a legjobban, hogy mi van a választók közéleti gondolkodásának középpontjában – ez talán közelíti azt, hogy valójában mennyire gondolják fontosnak az egyes témákat, eseményeket. Az alábbi táblázat első felében (közvélemény-kutatás) az látható, hogy az egyes társadalmi csoportok milyen jellegű, témájú ügyeket említettek (a különböző említéseket utólag vontam össze ezekbe a kategóriákba), a második felében (tartalomelemzés) pedig azt, hogy a két vezető híradó milyen arányban foglalkozott velük.

  1. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája áprilisban.

(„Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?” Spontán említések, illetve híradós bejátszások százalékos aránya)
blog7_3.jpg

Vastagon kiemelve látható, hogy a teljes mintában a CEU-ügy (és a vele összevont, de jóval kevesebbszer említett civiltörvény) mennyire háttérbe szorított minden mást: az első három sorban feltüntetett témák együtt az említések több mint felét kapták. A válaszok többségéből nem derült ki, hogy mi az illető véleménye, igaz, minden tizedik válaszban karakteres kormánykritika volt felfedezhető (második sor), és csak minden huszadik válaszról derült ki az, hogy támogatja a Fidesz elképzeléseit („sorosozás”, „műbalhé” stb válaszok, harmadik sor). Összességében azonban a hónapot a kormány számára kedvezőtlen ügyek uralták: a „szokásos” korrupciós ügyek (negyedik sor) és a nyomor felidézése (utolsó előtti sor) nem volt ritka, de az orosz befolyástól való félelem és az – utóbb visszavont – munkatörvénykönyv módosítás-tervezete sem erősítette a kormány iránti szimpátiát. Mindössze 17 százalék volt azok aránya, akik kifejezetten a Fidesz forgatókönyve szerinti válaszokat adtak (a migránsoktól, Brüsszeltől és Sorostól való félelem, illetve népjóléti intézkedések). Az, hogy 7 százaléknyi válaszadó több hónappal korábbi ügyet említett, bizonyítja, hogy a közvélemény jelentős része csak jókora késéssel tudja követni a politikát. Szintén fontos tanulsága az adatoknak, hogy csak kismértékben függ össze a pártválasztás és a napirend-észlelés: még a kormánypártiak zöme számára is a CEU volt a legfontosabb téma. Szintén minimálisak az eltérések a kistelepülésen élők, illetve a két vezető kereskedelmi híradót nézők válaszainak mintázatában is. Az utóbbi különösen annak fényében meglepő, hogy egyébként mennyire más dolgokat kívántak tematizálni a híradók: noha a Tények nagy műsoridőt szentelt Vona Gábor, az RTL Klub pedig a kormány ekézésének, a nézőik napirend-érzékelésében ez nem látszott meg. Februárhoz hasonlóan most áprilisban is kirajzolódott a két híradó teljesen ellentétes témaválasztása: az RTL Klub szinte csak ellenzéki, a Tények szinte csak kormánypárti ügyekkel foglalkozott, mindkettő az „elvárható” hangvételben, tálalásban.

Végül, CEU-ügyben a vélemények irányára is vonatkozott két kérdés. Az ezekre adott válaszokból kiderül, hogy a népesség túlnyomó többsége elítéli a „Lex CEU”-t: a tüntetések céljaival is jóval többen értenek egyet, mint ahányan nem (3.  ábra), amikor pedig egy karakteres ellentétpárból kellett választani, akkor az ellenzéki véleményt (szégyenteljes, hogy a kormányzat ellehetetlenít egy kiváló egyetemet) osztotta a társadalom abszolút többsége, a kormánypártival (a CEU privilegizált helyzetben van, jogos az új szabályozás) csak bő egyharmad értett egyet (4. ábra). Ráadásul az ellenzéki vélemény nagyon sarkosan lett megfogalmazva, erős jelzőkkel, egy enyhébb állításra talán még többen bólintottak volna rá. Noha nincs az ábrán, de semmilyen szignifikáns különbség nem volt településtípus és iskolai végzettség szerint: a vidékiek és a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők is ugyanilyen arányban ítélték el a kormány törekvését. Egyedül a kormánypárti szavazók helyeslését nyerte el a felsőoktatási törvény módosítása, noha figyelemre méltó, hogy még közülük is minden negyedik válaszadó ellenezte a törvényt. Még a párt nélküliek és a Jobbik szimpatizánsai is több, mint kétszer annyian ellenzik, mint támogatják, a baloldali választóközönség pedig egyhangúan utasítja el.

3. ábra. A CEU-s és civil tüntetésekről szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)

blog7_4.jpg 

4. ábra. A „Lex-CEU”-ról szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)blog7_5.jpg

12 komment

6. Rezeg a léc?

2017. május 18. 18:43 - RónaDániel

A ma nyilvánosságra hozott Závecz-kutatással együtt a személyes adatfelvételt végző cégek áprilisi-májusi átlaga szerint egyértelműen - hibahatáron túli mértékben - csökkent a Fidesz támogatottsága a 2017 januári mérésükhöz képest. Az alábbi táblázatban foglalom össze a legfrissebb adatokat, a legjobb előrejelzési indikátornak számító “pártot választani tudók” kategóriája alapján. A kormánypárt tavaszi visszaesése még önmagában nem veszélyezteti az abszolút többségét (sőt, a kétharmadot sem zárja ki), ám ha csak a legutóbbi két face-to-face felmérést – Medián és Závecz átlaga, jelenleg ugyanis egyedül ezektől várható, hogy a CEU-ügy hatását is kimutassák – vesszük figyelembe, akkor Fidesz egy veszélyes zónába csúszott bele. A legnagyobb pártot véleményem szerint felülmérik a kutatások: ha ennek megfelelően levonunk tőle négy százalékpontot, és abból hármat szétosztunk a riválisai között, akkor szerintem a valósághoz közelebb eső képet kapunk. Így ugyan még mindig viszonylag kényelmes mandátumtöbbséget szerezne a kormány, de mindössze három százalékpontra lenne az abszolút többsége – azaz a NER változatlan folytatásának – elvesztésétől. Ez a táblázat utolsó előtti sorában van, azt mutatja, hogy a Fidesz nagyságrendileg 33-34 százalékos népszerűség mellett veszíthetné el a parlamenti többségét a mandátumbecslésem alapján. A táblázatban bemutatott forgatókönyvek feltételezései a következőek voltak. (Zárójelben azt is odaírtam, hogy ezek a kormánynak kedvező vagy kedvezőtlen feltételezések-e. A feltételezésekre a mandátumbecslés miatt volt szükség.)

  • A baloldal (MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd, Liberálisok) minden körzetben csak egy jelöltet állít, és az összes szavazójuk támogatja a közös jelöltet. (Ez a kormány szempontjából pesszimista, az ellenzékéből nagyon optimista feltétel, jelenleg ennek még hiányoznak a feltételei.)
  • A Fidesz 150 ezer határon túli voksot kap (2014-ben 120 ezret kapott, ez egyébként csak egy-egy mandátum sorsát befolyásolná)
  • A Nyugaton dolgozó magyarok közül senki sem szavaz (csak így tudtam számolni, ők ugyanis nincsenek benne a közvélemény-kutatásokban. Ez a kormány számára extrém optimista feltételezés, a Fidesz valószínűleg emiatt a feltételezés miatt veszíthet a legtöbb mandátumot – a kulcskörzetekben nagyon sokat számíthatnak az ő voksaik.)
  • A Fidesz abszolút többségének elvesztése (utolsó előtti sor) esetén úgy kalkuláltam, hogy az LMP, Momentum és Kétfarkú Kutyapárt alkotta “tömb” legalább 7.8 százalékot szerez - teljesen függetlenül attól, hogy a három alakulatból melyik játssza a vezető szerepet. (Jelenlegi tudásunk szerint ezek azok a pártok, amelyek nem kívánnak sem a Fidesszel, sem az MSZP vezette baloldallal együttműködni, noha az bizonytalan, hogy egymással mennyire hajlandóak. Ez is csak 1-2 mandátum sorsát döntheti el, kivéve, ha egyik sem jut be a parlamentbe.)
  • Noha az Integrity Lab telefonos és a Závecz Research személyes kutatása szerint a visszaesés a fővárosban sokkal nagyobb mértékben fedezhető fel, mint a falvakban, ezekre még nem korrigált a modell, mivel ilyen összefüggést csak több hónapnyi személyes adatfelvétel összevonása után fogadhatnánk el bizonyítottnak. Mindenesetre a Fidesznek választásmatematikai szempontból inkább kedvező lenne, ha csak a fővárosban veszített volna teret, hiszen ott ezzel csak kevés extra választókerületet bukna el emiatt. Az viszont már súlyosabb probléma lenne a kormány számára, ha a kulcskörzetek jó részét adó megyei jogú városok kategóriájában is csökkenésnek indulna a népszerűsége.
  • (A Závecz Research-nél nem láttam pártválasztókra vonatkozó adatot, így ott ezeket a teljes népességra vonatkozó adatból kiindulva számoltam ki.)

 

 A pártok támogatottsága a pártválasztók körében a legfrissebb személyes adatfelvételek alapján (százalék) 

blog7.jpg

 

Az adatokból még inkább az látszik, amit februárban írtam: a Fidesz fölénye törékenyebb, mint sokan - köztük ellenzéki politikusok - gondolják. 

16 komment

5. Bukott-e a Fidesz a CEU-ügyön? Miért nem ugyanazt mutatják a felmérések?

2017. május 04. 14:26 - RónaDániel

Kijött a Tárki felmérése, amelyben a Fidesz nem vesztett szavazókat szignifikáns mértékben. Hogy lehet, h a Mediánnál visszaesett, nem is keveset, másoknál (még Republikon és Závecz) meg nem? "Erre varrjon gombot a Valóság!" (index)

Először is, a Medián friss felmérésében én is közreműködtem: a januári napirend-elemzést meg kívánjuk ismételni, ezért egyeztettünk Hann Endrével az erre vonatkozó kérdésekről. 

Véleményem szerint érdemes megnézni az adatfelvétel időpontját is, ez most nagy jelentőséggel bír: Závecz április 11-20, Republikon április 7-19, Tárki április 13-26, Medián április 21-26.
 
A CEU-ügy hatása könnyen lehet, h csak ápr 20-a után vált jelentőssé. Ápr 9-én volt a legnagyobb tüntetés, de utána is volt még jónéhány. Sok értelmiségi és politikusi tiltakozás (ezek között sok jobboldali) is csak ezután történt meg. Ezeknek a hatása még talán nem érződött annyira a Republikonnál, Závecznél, és még a Tárkinál sem, a Mediánnál viszont már igen.
 
Furcsa lehet a rendszeres hírfogyasztóknak, de az állampolgárok jó része csak több napos, sőt nemritkán hetes késéssel értesül egy adott ügyről - az is gyakori, hogy valaki még mindig a több héttel ezelőtti ügyet tudja csak felidézni, a frissebb események elkerülték a figyelmét. És akkor még annak is kell időt hagyni, hogy feldolgozzák az emberek az adott hírt. Nem úgy megy ez, hogy meghallom mi történt, és a következő másodpercben már egyből el is döntöttem, hogy nem szavazok a korábban kedvelt pártomra. 
Ez szerintem a jelenleg leginkább kézenfekvő magyarázat. Ugyanakkor talán az a tágabb tanulság is leszűrhető, hogy a kutatásokat tendenciában kell nézni, és nem szerencsés egy-egy adatot kiemelni, és azok eltérésén rágódni. A kutatások hibahatára általában három százalék körül van, ám a méréseknek szignifikancia-szintje is van, általában 95 vagy 99 százalék. Ez azt jelenti, hogy százból egyszer vagy akár ötször egy-egy adat a hibahatáron túli mértékben is eltérhet a valóságtól. Ez sajnos a mintavétel és a valószínűségszámítás matematikájából következik, ez nem a kutatók hibája. A Medián kutatása éppen azért is volt meggyőző, mert abban számos adat mutatta egybehangzóan a kormánnyal szembeni elégedetlenség növekedését (a Fidesz korábbiaknál magasabb elutasítottsága, a "jó irányba mennek a dolgok" állítással egyetértők csökkenő aránya, a kormányváltást akarók számottevően növekvő aránya, a kormány munkájával való elégedettség jelentős csökkenése, fideszes politikusok népszerűségének visszaesése). 

Egyébként Áder népszerűségének csökkenését a Nézőpont is mérte, ahogy januárhoz képest náluk is visszaesett a Fidesz. A Republikon szerint 50-ről 47-re - tehát pont a hibahatár szintjén - esett azok aránya, akik továbbra is Fidesz-kormányt akarnak. Azt is hozzá kell tenni, hogy a Mediánnál azért lett különösen szemléletes a Fidesz megroppanása, mert januári adat volt a viszonyítási alap, amikor is a Fidesz csúcson volt a cégnél. 
25 komment

4. Ez több, mint bűn, hiba?

2017. április 11. 12:54 - RónaDániel

#IstandwithCEU
“A tiltakozás sikere két dolgon fog múlni: kik csatlakoznak hozzá, és milyen ellen-narratívát, egymondatos értelmezést sikerül elfogadtatni. Ha a csatlakozók között számos jobboldali, konzervatív állampolgár lesz (ezért volt kulcsfontosságú Balázs Zoltán gyors kiállása), ha a tiltakozók köre túlnyúlik a hazai és nemzetközi jogvédő szervezeteken, ha az Orbán-kormánnyal egyébként nem ellenséges politikusok (európai konzervatívok, amerikai republikánusok) is felemelik a szavukat, ha komoly tüntetést sikerül szervezni, a kormány nagyon könnyen elszigetelődhet” – írtam ezt március 29-én. A belföldi és külföldi tiltakozók sokasága és sokfélesége minden várakozást felülmúlt, a kormány mégis villámgyorsan elfogadta a törvényt, Áder pedig aláírta. A tiltakozások tehát hiábavalóak voltak? A kormány támogatottsága nem fog megrendelülni?

Biztos tudásunk erről most még nem lehet, talán az április végi, májusi felmérések segítenek majd ezt megítélni. Én most úgy látom azonban, hogy korántsem voltak hiábavalóak, Orbán hibázott (mármint politikai számításban, a blogom ezzel kíván foglalkozni). Ilyen fontos döntést a Fideszben valószínűleg nem hoztak meg belső közvélemény-kutatás nélkül: könnyen lehet, hogy Áder épp a beérkező adatok miatt várt az utolsó pillanatig. Az adatok pedig ezek szerint azt mutathatták, hogy a CEU-ügynek legalábbis nincs érdemi negatív hatása a kormány népszerűségére - különben visszakoztak volna, ahogy azt tették az internetadó, a vasárnapi zárvatartás és az olimpia esetében is. Mi volt akkor a hiba?

Először is, ha volt is ilyen belső felmérés, aligha értelmezték jól. Minden ügynek van átfutási ideje: hetek, hónapok és részletes felmérések szükségesek ahhoz, hogy mérlegre tudjuk tenni a hasznot és a kárt. Másodszor, stratégiai döntésekhez bölcs dolog felméréseket használni, de nagy rövidlátásra vall, ha valaki ennyire direkten csak az alapján dönt. Orbán 89-es beszéde a Nagy Imre újratemetésén nem volt túl népszerű a maga korában, mégis később óriási hitelességet kölcsönzött a miniszterelnöknek. Medgyessy Péter mai fejjel felfoghatatlan javaslata, miszerint a 2004-es EP-választáson közös listán induljon az MSZP és a Fidesz, akár népszerűnek is tűnhetett akkor a kutatások alapján, mégis, a képtelen ötlet nagyon közvetlenül járult hozzá a miniszterelnök bukásához. Harmadszor, az is intő jel lehet a Fidesz számára: akár a 2015-ös időközi választásokról, akár olimpiai aláírásgyűjtésről, akár a CEU-s tüntetésről van szó, az ellene tiltakozók száma általában jóval nagyobb volt annál, mint amit előzetesen – részben a kutatások alapján – várni lehetett.

Véleményem szerint most is egy negatív spirált indított be a miniszterelnök makacssága, melynek kifutása egyelőre ismeretlen, éppen ezért pontosan felmérni sem lehet még ebben a pillanatban. Külföldön és belföldön is szinte végtelen hosszú a tiltakozók sora, köztük számos konzervatív szereplővel. Noha voltak, akik hallgattak, tartózkodtak, egyetlen olyan értelmiségit sem találhatunk, aki nyíltan a kormány mellett foglalt volna állást ebben a kérdésben és ne függne tőle egzisztenciálisan - sőt, a táboron belül is hajszálrepedések fedezhetőek fel.

Persze jogosan merülhet fel, hogy a szavazópolgárok döntenek, akiknek az értelmiség csak egy kis részét tesz ki – sőt, még meg is lehet lovagolni az elitellenességet, Trump például talán még hasznot is tudott húzni a sok ellene írt petícióból. Az átlagválasztót személyesen nem érinti a CEU ügye, vidéken csak nagyon kevesen demonstráltak az egyetem mellett. Ez mind igaz – alighanem a kormány is ebben bízik –, ám az átlagválasztónak kapaszkodókra, hivatkozási alapra, véleményvezérekre van szüksége. A kormánypárti propaganda ezeket igyekszik is szállítani, ám hosszútávon még az sem tudja elválasztani a hírfogyasztóit a valóságtól. Márpedig az egész világgal harcban álló kormány képe, a szankciókkal fenyegető Európai Néppárt, a külügyminiszterrel bilaterálisan nem érintkező amerikai és német külügy elég kellemetlen üzenet (és hol van még a folyamat vége!). Ne feledjük: nemcsak a teljes magyar lakosság, hanem még a kormánypárti és jobbikos szavazók is EU-pártiak, és Oroszországgal szemben inkább nyugatbarátok.

Az elszigeteltség belföldön is állandósul: a hetvenezres vasárnapi tömeg látványa, a szüntelenül tiltakozó fiatalok képe sokáig kísérteni fogja a kormányt: nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a “balliberálisokról” van szó. Az ellenoldal elkötelezettsége és határozottsága nő, a saját tábor pedig elbizonytalanodik, még az Orbán tévedhetetlenségébe vetett hit is megkérdőjeleződhet. A helyzet az autósztrádán szembeforgalomra utaló vicchez kezd hasonlítani.

Ha a folyamatot a kormánynak nem sikerül átértelmeznie – ennek egyelőre semmi jele –, akkor nem kizárt, hogy ez az egész (eddig egyébként rendkívül sikeres) kormányzati narratívát alááshatja: ha előkerül a szabadságharc szó, akkor egyre többen inkább a CEU-ra, mintsem a migránsokra fognak gondolni, talán még Soros Györgyből is inkább egyetemalapító, mintsem migránssimogató lesz. (Kósa már próbált is terelni.) 

Az egészben az a legfurcsább, hogy – úgy tűnt – Orbánnak lett volna alternatívája. Látszatengedményeket tehetett volna, amivel megpróbálhatta volna megosztani a tüntetőket (némileg hasonlóan a felsőoktatási tüntetésekhez). Akár egy politikai, akár egy jogi vétóval átírhatták volna úgy a törvényt, hogy az még mindig ártalmas legyen a CEU-nak, de azt mondhassák, hogy lám-lám, itt demokrácia van, a kormányra lehet hatni. Persze ez lehet, hogy gyengeségnek hatott volna – ám ha ezután változtat Orbán a már életbe lépett törvényen, az még kínosabb lesz a kormány számára. Annál már csak az lehet kínosabb, ha továbbra sem engednek jottányit sem.

5 komment

What is the Hungarian government’s purpose with Lex CEU?

2017. március 30. 15:33 - RónaDániel

First of all, I stand with CEU. In this post I intend to examine the plausible reasons behind the government’s proposal and assess the possible consequences.

There is always ample room for irrationality and uncertainty, but on the basis of the government’s activities in the past several years, we may have an idea of how the Hungarian government works. If there is one thing safe to say about the government it is its narrative: the ’freedom-fight’. According to Orbán, he defends Hungary’s sovereignty against any foreign and domestic threats: Brussels, multinational companies, migrant-influx or, and recently, most of all, George Soros. A scapegoat has an essential role to play in this narrative: it is needed to maintain the climate of fear, readiness for war. (Since majority of the Hungarian media is owned or influenced by the government, the story is easy to comprehend and hard to resist for many people.) It is the only way for diversion: as long as the agenda is dominated by this narrative, problems of health care, education and corruption-scandals are secondary. If there is no migrant we need something else, and it would be hard to find someone better than George Soros: an influential multibillionaire with Hungarian Jewish origins, who openly disagrees with the government’s migrant-policy and transparently supports human right organizations in Hungary (and in many other countries). One of the main problem of the leftist opposition is that it could not find a plausible and simple counter-narrative: a story which can be told in one sentence.

Thus, paradoxically, secretary Palkovics seems to be right: the government does not really want to destroy CEU. There is no financial incentive for it (except few wonderful new buildings of the university), even the ideological differences are just an excuse: in my opinion the proposal’s sole goal is agenda-setting. To a certain degree, the domestic and international protest – European Commission and the US Embassy already voiced its concerns – actually reinforces Orbán’s narrative: Hungary’s sovereignty is threatened by global superpowers, George Soros and his local ’agents’ (e.g. human right organizations). Should the pressure exceed a certain limit, the government is prepared to drop the proposal (as they did in the case of the Norwegian Grants or the Hóman-statue): that would „prove” that Hungary is not a dictatorship, the government is ready to listen. This would not be a painful retreat for the government: no strong economic interests are violated.

This is, however, not a win-win situation for Fidesz. If the protestors manage to build a plausible counter-narrative – and dominate the political agenda with it –, the government will quickly lose ground. The protest against the ’internet-tax’caused a really sizable loss in the polls within one month. Of course, contrary to the CEU-case, this directly affected people’s pocket, even the internet-tax could not do such a serious damage without an alternative narrative. According to the young protestors of the internet tax, Orbán represents the past: he is not only completely incompetent in terms of modern technology, he actually prevents other people from using it. (A prominent party-member of Fidesz made jokes about Orbán’s inability to handle his cell phone.) Momentum movement’s initiation against the Olympic bid proved to be successful (among other factors) because they offered a plausible approach: it is a breeding ground for corruption, mainly the oligarchs linked to Fidesz, and not the population at large, would benefit from the Olympic games. The government made considerable efforts to paint the protestors as ’Soros-agents’, ’liberals’ and ’leftist’, to support its own narrative. This endeavor, however, completely failed. The picture of tens of thousands of people marching through the Erzsébet-bridge, and the quarter-million signatures (collected by the young Momentum activists in the coldest days of the Winter) made Fidesz’s interpretation completely implausible.

Of course I do not claim the attack on CEU is as big a mistake of Orbán’s as the internet-tax: I simple point out that the success of the protestors are up to two things: who will join them, and what counter-narrative they manage to build. Should many conservative intellectuals and citizens step up (as Professor Zoltán Balázs, conservative journalist Szilárd Szőnyi and Gábor Bencsik, the Head of the Hungarian Academy of Science, László Lovászy did), should many European conservative and American Republican politicians object, should many people demonstrate, the government will be quickly and hopelessly isolated. As for the narrative: the Socialist party’s attempt (’treasonous Orbán-government’), or the usual ’democracy is under threat’ would not mobilize the mass. A more effective story would reveal the proposal is vehemently against human knowledge and wisdom: the victims of the measure will be the ambitious (but less affluent) young Hungarians, Hungarian science and culture, and – due to the loss of tax-revenues – the Hungarian state. This time, instead of taxing the knowledge, the government is simple attacking it.

Szólj hozzá!

3. Miért nyújtotta be a kormány a Lex CEU-t?

2017. március 29. 16:04 - RónaDániel

Noha a blogomat napi facebook-postoknál ritkább, de alaposabb – lehetőleg számokon alapuló – elemzésekre hoztam létre, ma kivételt kell tennem. Először is, egyetemi oktatóként, kutatóként, magánszemélyként is szolidaritást vállalok a CEU-val. A felháborodás után azonban az elemzőnek érdemes megvizsgálni azt a kérdést, hogy mi szülte a törvénytervezetet, mi a célja a kormánynak?

Biztos válasz persze nincs, de az elmúlt évek intézkedéseit szemlélve azért lehetnek elképzeléseink. A kormány célja nem más, mint továbbra is meghatározni a politikai napirendet a szabadságharcos narratívával. Orbán egymondatos története az, hogy ő megvédi az országok a belső és külső fenyegetésektől: jelentkezzenek azok Brüsszel, a multinacionális vállalatok, a migránsok, vagy éppen Soros György képében, személyében. Ellenségképre, folyamatos harci helyzetre szükség van, hiszen ha ezt elfogadjuk – márpedig az egyre terjedelmesebb kormányzati médiahálózatból tájékozódó állampolgároknak nincs más választásuk –, akkor a korrupció, az egészségügy és az oktatás problémái másodlagosnak számítanak. Amíg ez az értelmezés uralja a politikai közbeszédet, addig minden tiltakozás ellenére a kormány be van betonozva. Ha nincs migráns, akkor szükség van másra. (A baloldali ellenzék egyik legfőbb probémája éppen az, hogy az utóbbi években nem tudott olyan egymondatos értelemzést kínálni, mint a kormány.) 

Ebből az is következik, hogy paradox módon szerintem igaza van Palkovics államtitkárnak, amikor azt állítja, hogy a kormánynak nem célja a CEU ellehetetlenítése. Itt nincsenek jelentős gazdasági érdekek, a mondvacsinált ideológiai ellentét is csak ürügy lehet: véleményem szerint a törvénytervezet egyetlen célja kommunikációs természetű. Egy bizonyos szintig a hazai és nemzetközi tiltakozás – az Európai Bizottság és az amerikai nagykövetség már meg is szólaltak, várhatóan még sokan követik őket a sorban – éppenhogy erősíti a kormány narratíváját: veszélyben Magyarország szuverenitása, külföldről (vagy Soros hazai “helytartói”, tehát a baloldali és liberális értelmiség, pártok részéről) akarják megmondani, hogy mit csináljon és mit ne csináljon a kormány. Természetesen arra is felkészült a Fidesz, hogy ha olyan szintű lesz a nyomás, akkor visszavonják a tervezetet (hasonlóan a Norvég Alap vagy a Hóman-szobor ügyéhez) – ezzel is “bizonyítva” azt, hogy nincs itt semmilyen diktatúra, a kormánnyal lehet tárgyalni. Ez nem olyan “engedmény“ lenne, mint a vasárnapi zárvatartás vagy az olimpia – nem sérülnének ezzel jelentős kormányzati érdekek.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez egy win-win szituáció a Fidesz számára. Ha sikerült a hazai és külföldi ellenzőknek egy másik narratívát felépíteni és dominánssá tenni, akkor az igen gyorsan erodálhatja a kormány támogatottságát. Az internetadó elleni tiltakozás utáni hónapban a Fidesz a teljes népességben nyolc százalékpontot – azaz mintegy 600 ezer választót – vesztett a támogatottságából (Medián, Tárki, Ipsos átlag). Persze az az ügy a CEU-val ellentében a lakosság döntő részét közvetlenül érintette, ugyanakkor az anyagi motivációk mellett már ott is kulcsszerepe volt az ellen-narratívának: “Orbán még sms-t fogadni sem tud”, “a kormány nemcsak nem érti a modern világot és technológiát, hanem még az embereknek sem hagyja, hogy használják azt”. A Momentum olimpiai pályázat elleni kezdeményezése is – többek között – azért tudott sikeres lenni, mert a kormányzati narratíva ("nemzeti ügy") ellen egy alternatív értelmezést kínáltak fel: eszerint a rendezéssel a kormányhoz közel álló “vállalkozók” járnának jól, az egész az ő érdeküket szolgálja, nem a társadalomét. Mindkét kiállás esetében nagy erőkkel igyekezett a kormány bemutatni, hogy ezek mögött is a sorosista, liberális baloldal áll, hisz ez a saját megközelítését igazolta volna, ám az erőfeszítés nem volt hatásos. A főleg fiatalokból álló, Erzsébet hídon átvonuló több tízezres tömeg képe; illetve a hideggel dacoló, szintén fiatal aláírásgyűjtők szorgalma és a negyedmillió aláíró egyértelművé tette, hogy a szokásos kormányzati értelmezés hamis: nem Soros-bérencek, hanem a “nép” demonstrál.

Természetesen nem állítom, hogy a CEU-val épp akkorát bukhat a kormány, mint a netadóval; azt viszont igen, hogy a tiltakozás sikere két dolgon fog múlni: kik csatlakoznak hozzá, és milyen ellen-narratívát, egymondatos értelmezést sikerül elfogadtatni. Ha a csatlakozók között számos jobboldali, konzervatív állampolgár lesz (ezért volt kulcsfontosságú Balázs Zoltán gyors kiállása), ha a tiltakozók köre túlnyúlik a hazai és nemzetközi jogvédő szervezeteken, ha az Orbán-kormánnyal egyébként nem ellenséges politikusok (európai konzervatívok, amerikai republikánusok) is felemelik a szavukat, ha komoly tüntetést sikerül szervezni, a kormány nagyon könnyen elszigetelődhet. Ami pedig a narratívát illeti: a már sokszor hallott “hazaáruló a kormány”, vagy a “veszélyben a demokrácia” szlogenek miatt aligha kell aggódnia a Fidesznek, a kívánt hatást az tudná elérni, ha a nyilvánosság számára világosság válna, hogy az intézkedés vesztesei a magyar fiatalok, a magyar állam, és a magyar tudomány: a törvénytervezet tudásellenes, a kormány ezúttal nem a tudás megadóztatásával, hanem a tudás elüldözésével fojtogat.

1 komment

Hungarian politics: the race is over?

2017. március 06. 16:07 - RónaDániel

Although at this moment it is very likely that the government party Fidesz will win the 2018 national election by a landslide, the race is still open: according to my calculations, it is also possible that no party will hold a majority after the election (thus ending in a ‘draw’). The outright victory of the leftist parties, or far-right Jobbik, however, is extremely unlikely.

In this blog, I advance a mandate calculator program: it assumes that the territorial distribution of each party’s support will remain at a similar level to the 2014 national election. It shows the vote share that is required to win a certain share/number of seats (equal number of seats, simple majority, and supermajority) for each party.

Based on the results of the last election forecasts in 2010 and 2014, and the results of the by-elections in 2015, it seems that the popularity of Fidesz is slightly over-estimated by the polls.

In order to prevent Fidesz gaining a majority, the opposition need to win 35-40 Single Member Districts (SMDs, e.g. individual constituencies) out of the 106 available. Although mathematically speaking, this does not seem impossible, the irrational and unpredictable behavior of the opposition begs the questions whether they are really motivated to achieve this.

At this moment in time (beginning of March, 2017), all polling companies shows that Fidesz has as many supporters as the opposition combined: the government is in an even better position than it was before its landslide win in 2014. Under these circumstances, what good is a mandate calculation, or political analysis, for that matter?

First of all, Fidesz’s position is – as I will demonstrate it – much more fragile than it seems. Secondly, at times, both the average voter and political actors can be unaware of the probabilities of various outcomes. Instead of the unsubstantiated claims that ’Fidesz will win easily no matter what’, it is worth examining what each side could achieve, and what chances they realistically possess.

Hungary has a mixed electoral system with two tiers: party list vote and votes for individual SMD-candidates. 106 seats will be obtained in SMDs (’first past the post’) and the remaining 93 seats will be allocated by proportional representation from national lists. Overall, due to the dominance of the SMDs, it is a disproportionate electoral system which benefits the victor.

I advanced and designed the mandate calculator (copyright, ©): a program, which predicts the seat share of the parties, based on their estimated vote share (language switcher is on the top right corner). As a first step, the user needs to estimate the popular vote share of each party: both domestic and out-of-country votes (that is for double citizens living in the neighboring countries). Then, the program calculates the seat distribution which would be – under certain assumptions – the result of the input given by the user. There is also an opportunity to create simulations: here – after the user provides his or her estimates – the program draws charts which show the relationship between votes and seats. The program will calculate what an increase in vote percentage (by 1 per cent) will look like in terms of number of seats: it also shows the vote difference (between the first and second party) required for a simple majority, supermajority (see chart). I created this software to help the public understand the Hungarian electoral system: so that everyone can see and comprehend the correlations between votes and seats. The program is completely transparent: each step is shown, explained and replicable. The detailed explanation can be found here at the methodological description.

In this study, first I introduce the basic assumptions of the mandate calculator. Then I delineate the various scenarios and their possible probabilities. I shall also elaborate on why I think Fidesz’ popularity is overestimated by the polls. In the final part, I will evaluate the room for maneuvers and constraints each player has to face.

Main assumptions of the model

  • The mandate calculator assumes that, similarly to the 2014 national election, four party lists will enter the parliament and receive the overwhelming majority of the votes (95-97%): Fidesz, leftist parties (probably the Socialist Party and Gyurcsány’s party, DK), Jobbik and maybe the green LMP. It is also possible that instead of LMP, the newly founded Momentum movement, liberal-leftist Együtt (’Together’), green-left Párbeszéd (’Dialogue’), or frivolous Kétfarkú Kutyapárt (’Two-tailed Dog party’) will pass the five-percent threshold (or some combination/alliance of these). It is highly unlikely, however, that more than four (five with DK) lists will enter the parliament: these small parties’ constituencies overlap each other. All of them are concentrated on Budapest and relatively privileged citizens. So LMP can be substituted with each small party in the model.
  • The territorial structure of each party’s popularity will remain unchanged in 2018. If the user doubles a party’s national popularity, then this party will receive twice as much vote share in every SMDs.
  • In principle, the Hungarian electoral system permits minorities to be represented in the parliament. It is, however, very hard for them to receive a sufficient number of votes for that. The model assumes that, similarly to the 2014 national election, no minority representatives will receive this number.
  • The user is required to give an estimate of the number of out-of-country votes (that is for double citizens living in the countries that neighbor Hungary). Out-of-country votes, however, have a very limited influence on the results: they can change only one seat.

Here is a detailed explanation of the Hungarian electoral system and here you can find the detailed methodological description of the model. Of course, these assumptions are not to be regarded as certain outcomes: this calculator provides an estimation, it is not a fortune-teller. We may estimate – based on the available information, such as polls – what will be the distribution of seats under a possible distribution of vote shares (given by the user). If it comes to the substitution of polling data into the model, it only makes sense without undecided voters. Figures should be based on all adults naming a party.

Main results of the calculations

  1. In order to achieve a two-third majority, Fidesz’ vote share needs to exceed leftist parties’ share and Jobbik’s share by at least 19 percentage points simultaneously (one is not enough). This is the most likely scenario based on the available current polling data. These numbers are based on the assumption that the fourth party (likely LMP) will receive 6 percent of the votes, the third party (the weaker party among Jobbik and the leftist alliance) will receive 25 percent, and three percent will be cast to parties outside the parliament (and no out-of-county votes are included in the model). The lower the vote share of the third party, the easier it is for the victor to obtain a supermajority.
  2. In order to achieve a simple but absolute majority, Fidesz’ vote share needs to exceed leftist parties’ share by a margin of at least 5 percentage points, and Jobbik’s share by at least 7 percentage points
  3. Equal number of seats (‘a draw’) between Fidesz and leftist parties can be expected if leftist parties were to receive 2-3 percentage points more votes than Fidesz. Equal number of seats between Fidesz and Jobbik can be expected if Jobbik will receive 1 percentage point less votes than Fidesz.
  4. In order to achieve a simple majority, leftist parties’ vote share needs to exceed Fidesz’ share by at least 10 percentage points (under the same conditions: Jobbik 25 percent, LMP 6 percent). In order to achieve a simple majority, Jobbik’s vote share needs to exceed Fidesz’ share by at least 5 percentage points (under the conditions that leftist parties got 25 percent, LMP 6 percent).

 

These results are replicable on the simulation menu. Based on the same conditions, the following chart visualizes the correlation between seat distribution and vote difference between Fidesz and leftist parties.

 

 

The main results are to be found on the next table (percentage points). For instance, Fidesz needs a 5 percentage point advantage over leftist parties and a 7 percentage point advantage over Jobbik for the absolute majority.

 

But why is it that leftist parties needs to recieve a higher vote share in order to achieve the same result as Jobbik and Fidesz? It is because the electoral system (introduced by the Fidesz government in 2011) clearly favours Fidesz against the leftist parties, but not against Jobbik. (Overview about the various aspects – including partisan bias and Constitutional Principles – of the electoral system can be found here). The key is the change of bounderies of SMDs. It is not simple gerrymandering: the historically leftist SMDs are in average bigger (approx. 80 thousand eligible voters) than the pro-government districts (approx. 75 thousand eligible voters). Thus, the voting power of leftist citizens is somewhat smaller: the difference is about 150 thousand votes). Jobbik has no such disadvantage – this is perhaps why it was Jobbik who has become the target of Fidesz’ high-profile negative campaign in the past several months.

The next table summarizes the current polls (only the face-to-face one, because this method is more reliable than the telepohne-interviews). Popularity of the leftist parties are to be found combined – although it is questionable whether all of them will endure each other or not . Figures are based on all adults naming a party.

Considering the current polling data, it quickly becames obvious that a leftist or Jobbik victory is unrealistic – even the ‘draw’ (e.g. equal number of seats) seems unlikely (it is worth putting this number into the mandate calculator). In my opinon, however, the popularity of Fidesz is significanlty (by 4-6 percentage points) over-estmimated by the polls – thus, a ‘draw’ is not impossible.

Why is the popularity of Fidesz over-estimated by the polls?

First of all, Hungarian pollsters are reliable: it is very rare that there is a major difference (e.g. bigger than the margin of error) between polls and actual election result. The only party whose popularity is systematically overestimated, is Fidesz. Being the dominant party, its supporters are more prone to declare their preferences - or give an interview - than other voters. The partisan and non-response bias is in accordance with the spiral of silence theory: opposition voters are slightly less likely to express their preferences because it’s socially less ‘desirable’ (this is the most frequent source of polling error world-wide).

In 2010, the polls had Fidesz’ popularity 6 percentage points higher than its actual result in the national elections, and in 2014 it was 5 percentage points higher than the eventual election results. Of course, pollsters are well aware that they may overestimate the dominants party’s popularity: sometimes, based on their own judgements, they alter the results of their last survey before the election. According to the Hungarian experience, this ‘expert judgement’ usually has led to more precise predictions. Fidesz should also be careful because the majority of undecided voters are dissatisfied with the government – they just haven’t found a viable alternative party (yet).

Furthermore, Fidesz had considerably worse results in the two by-elections in 2015 than the polls expected. In February 2015, Fidesz had 33.8 percent in the Veszprém district (leftist alliance won with 42,6 percent of the votes); in April, Fidesz reached 34.3 percent in Tapolca district (Jobbik won with 35.3 percent). In the 2014 national election, Fidesz had similar results in these SMDs as it had nationwide (43 percent in Tapolca, 47 percent in Veszprém). Thus, these are not even strongholds of the opposition parties: in both SMDs, Fidesz won by 20 percent in 2014. Hence, Fidesz could not have been able to achieve an absolute majority during these months. According to the mandate calculator, if in February 2015 Fidesz had had 33.8 percent in Veszprém, and in April 34.3 percent in Tapolca, then it must have been at 31 percent in February, and 34 percent in April nationwide. And yet, the polls showed 38 percentage in February and 37 percentage in April. Thus, in the Spring of 2015, Fidesz’ popularity in these SMDs was overestimated by 7 and 3 percent respectively.

Of course, it is debatable what conclusions can be drawn from the results of two SMDs (each is around one percent of the full population). A skeptic may argue that the opposition can mobilize and prepare for one SMD but are not strong enough to do the same for the whole country. This is, however, just as true for Fidesz as for the opposition. What cannot be questioned, nonetheless, is that the turning point was the migrant crisis in the Summer and Autumn of 2015: it made the position of Fidesz much stronger.

What are the chances now?

If the argument holds, we will assume that Fidesz’s popularity is overestimated by the same degree now, as it was in 2015. That means, it should be around 44 percent instead of 49 percent, whereas its rivals are a little underestimated as well. It is therefore realistic to assume that the actual popularity of Fidesz lies around the 44 percent mark, Jobbik 19 percent, leftist parties 28 percent and LMP 5 percent. This would still lead to a two-thirds majority for Fidesz, but it would also lead to a more precarious position for the government. If a small fraction of its support base would become uncertain (by about 6 percentage points), and leftist parties (or perhaps Jobbik) could capitalize on this and gain some new voter, this will mean that the loss of the absolute majority for Fidesz is within the margin of error. This much change in a campaign – when usually uncertain voters become active, and who’s majority are against the government in the first place – does not seem impossible. Moreover, the opposition parties had managed to appeal to many of these uncertain voters during the Spring of 2015 – in the upcoming election they would just need to ensure they get them back.

According to the mandate calculator, Fidesz needs to win around 67-70 SMDs in order to ensure its absolute majority. Hence, all the opposition has to do is prevent Fidesz from winning in 36-39 SMDs. Since there is a great degree of continuity of voting behavior between subsequent elections, it is already pretty obvious which SMDs are the “battleground states”. Both Jobbik and leftist parties should concentrate their resources on these districts.

Finally, it goes without saying that my model could not take into account everything. The individual candidates are not yet known for most of the SMDs. There is always some chance that something totally unexpected will occur, even in Hungarian politics: no one could have anticipated the breakthrough of Jobbik in 2009, or LMP in 2010. Nor was it expected that Momentum movement – which was a totally unknown organization two months ago – could collect 266 thousand signatures within 30 days for a referendum against Budapest’s 2024 Olympic bid, and thus force the government and Budapest to withdraw the city’s candidate status. Should the political landscape fundamentally change, I will alter my model accordingly. The abovementioned numbers reflect the current state of politics, as of beginning of March 2017.

 

***

To sum up, according to my calculations, the race is not yet decided in terms of mathematics. Thus, there is no guarantee that Fidesz will obtain an absolute majority and the next prime minister will be Viktor Orbán.

On the other hand, electoral mathematics depends on the rationality of each player and fair and undistorted circumstances of the race. The opposition has serious difficulties regarding campaign regulations and media-balance: the media is dominated by pro-government channels and outlets. Even more worrisome for opposition supporters is the fact that their own politicians seem to have a wrong perception about their chances. Gábor Vona, party chair of Jobbik, stated few weeks ago that he will immediately resign if Jobbik cannot beat Fidesz by at least one percent. This is highly unlikely at this moment. Instead of complacent optimism, pusillanimity characterizes the thinking of many leftist politician. They often accuse each other of not doing enough to beat Fidesz. Their seemingly low enthusiasm is explained by the misbelief that “Fidesz will win the next election no matter what”. Ironically, it is more likely this pessimistic attitude than the actual electoral mathematics which could ensure Fidesz’ next victory.

 

Szólj hozzá!

2. Medián napi(t)rend

2017. március 02. 16:09 - RónaDániel

Miért volt a csúcson a Fidesz januárban, és miért csökkent némileg a Jobbik támogatottsága?

A 2017. januári politikai napirend sokat megmagyaráz a Fidesz magabiztos fölényéből: a társadalom jelentős része fontosnak tartotta a hangulatjavító gazdasági intézkedéseket, miközben a 4-es metró a baloldali ellenzéket, a Vona elleni lejárató kampány pedig a Jobbikot sújtotta. 2017 első két hónapjában egyedül az olimpiai aláírásgyűjtés sikere jelenthetett valódi veszélyt a kormánypárt helyzetére.

Korábbi vélekedésekkel szemben az alábbi napirend-elemzés és médiafogyasztási adatok azt bizonyítják, hogy a Vona Gábor elleni negatív kampány nem volt hatástalan, az „ügy” még a Jobbik saját szavazói között sem maradt visszhangtalan.  A párt gyengülésének további oka lehet, hogy az elmúlt évben számos olyan meghatározó téma volt napirenden (vasárnapi zárvatartás, menekültek, olimpia), amelyben a Jobbiknak nem volt következetes, könnyen felismerhető, a többi pártétól világosan elkülöníthető álláspontja.

Ha az emberek pártválasztását a világnézetük, a társadalmi csoport-hovatartozásuk, vagy a kedvenc pártjukhoz való hűség határozza meg, akkor hónapról hónapra mégis miért ingadoznak valamelyest a pártok támogatottsági szintjei? Nyilvánvalóan az aktuális, nagy nyilvánosságot kapó ügyek miatt. Ezt az összefüggést vizsgálja a politikai napirend-elemzés.

Az alábbiakban két adatforrást használok. A Medián egy hónapja, 2017. január 27-e és 30-a között végzett közvélemény-kutatása során megkérdezte a válaszadókat, hogy mit találtak a hónap legfontosabb közéleti ügyének („Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?”). Az alábbi táblázat első oszlopában ezek összesítése szerepel. Nem voltak felkínált válaszlehetőségek, az 1200 válaszadó 1200 féle választ adott, ám az egylényegű, egy kaptafára menő említéseket az áttekinthetőség kedvéért egy kategóriába rendeztem. A módszer, az úgynevezett nyitott kérdés előnye, hogy a válaszadók arról beszélhetnek, amire maguktól is gondolnak, tehát feltehetően valóban ezeket az ügyeket tartják fontosnak (az előre leírt válaszopciókkal úgy is egyet lehet érteni, hogy előtte a választó még nem is gondolt az adott ügyre).  A napirend-érzékelés eredményei a táblázat első öt oszlopában láthatóak (százalékos formában). Az utolsó két oszlopban a két legnézettebb hírműsor, a TV2 Tények és az RTL híradó január 9-e és 26-a közötti közéleti-politikai vonatkozású bejátszásai találhatóak, szintén százalékban (a TV2-nél 33, az RTL-nél 53 db bejátszásról van szó). Mindkettőre, de különösen a Tényekre jellemző, hogy a műsoridő nagy részét az időjárás, útviszonyok, bűnügyi hírek és hasonló nem-politikai témák teszik ki (ezek nem szerepelnek a táblázatban). Tehát például a veronai buszbalesetet, a szmogriadót, és az egyéb, egyetlen politikai erőnek sem kedvező ügyet az összes válaszadó 35, az MSZP- és DK- szavazók 18 százaléka idézte fel; a TV2 a bejátszások 18, az RTL 24 százalékában foglalkozott az adott témával. A válaszadói említéseket és a híradásokat is – ahol lehetett – aszerint soroltam be, hogy kedvező színben tüntetik-e fel az érintett pártokat.

 

Az adatok alapján először is az a nyilvánvaló tény állapítható meg, hogy összefüggés van a napirend-érzékelés és a média tartalma között: általában azok az ügyek határozzák meg a választóközönség gondolkodását, amelyek nagy nyilvánosságot kapnak a médiában, a hírekből szinte teljesen kimaradó egészségügy és oktatás pedig az állampolgárok számára is feledésbe merült (a szakirodalom ezt nevezi agenda-settingnek). Ugyanakkor vannak kivételek is, a pártpolitikai híreket például sokan figyelmen kívül hagyták. Ellenkező példa a közelmúlt népszerű gazdasági intézkedései (ÁFA-csökkentés stb.), amelyeket annak ellenére említették sokan, hogy a kereskedelmi híradók hanyagolták a témát (még január elején és december végén is) – igaz, a táblázatban kisebb nézettségük miatt nem szereplő közszolgálati televíziók nagy erőkkel sulykolták ezeket. Általában is megfigyelhető olyan munkamegosztás a kormánypárti tévékben, hogy a „jó híreket” elsősorban az közszolgálati televíziók közvetítik, a politikai ellenfelek lejáratásáért pedig inkább a Tények a felelős.

Szembeszökő, hogy a Tények célkeresztjébe milyen mértékben került be Vona Gábor: az összes politikai vonatkozású hír negyede(!) a Jobbik elnökével foglalkozott („Mecsetet építene Vona”, „Századvég: népszerűtlen Vona”, „Vona ellen tüntettek”, „Nyakó Vona fenekéről beszélt”). Ehhez képest a baloldallal kesztyűs kézzel bántak, még leginkább az olimpiaellenes érveket és megszólalókat igyekeztek hitelteleníteni a vizsgált időszak végén. Az RTL híradója szinte antitézise a Tényeknek: nagyon sok riportban számolt be korrupcióról, a kormánypárti politikusok és háttéremberek viselt dolgairól, és más, a Fidesz számára kedvezőtlen témákról. Míg a Tények egyetlen negatív riportot sem közölt a kormányról, az RTL híradó az ellenzék befeketítésének nem adott teret.  

Szintén erős tanulsága az adatoknak, hogy a napirend-érzékelés csak korlátozott mértékben függ attól, hogy ki melyik párt híve. Az ÁFA-csökkentést és a béremeléseket inkább a kormánypártiak, a Fideszre nézve negatív ügyeket pedig értelemszerűen inkább az ellenzékiek hozták szóba – azonban a nem kifejezetten pártpolitikai témák kapcsán már nem voltak tetten érhetőek markáns különbségek. Ennek részben az lehet a magyarázata, hogy Magyarországon meglepően sokan tájékozódnak pártpolitikai ízlésükkel ellentétes médiából is: az RTL Híradót és a Tényeket a kormánypártiak, baloldaliak és a jobbikosok is nagy többségükben jelölték meg tájékozódási forrásként.

A Fidesz számára rendkívül kedvezően alakult a januári politikai napirend: a gazdasági intézkedések mellett az olaszországi buszbalesetre adott kormányzati reakció is számos elismerést váltott ki a válaszadókból, a 4-es metró ügye pedig a baloldalra égett rá. Azt is aligha bánják a kormányzati kommunikációért felelős vezetők, hogy az egészségügy és az oktatás háttérbe szorult januárban. A migránsos-tematikát nem sikerült ugyan a korábbi szinten napirenden tartani, ám az egyetlen igazi probléma az olimpiai aláírásgyűjtés volt, ami nem is annyira januárban, hanem februárban bizonyult ártalmasnak. Összességében a Fidesz számára negatív témákat csak minden negyedik-ötödik válaszadó idézett fel, kifejezetten kedvező témákra viszont 35 százalék asszociált. Az is kormánypárti siker, hogy az ÁFA-csökkentést, a 4-es metrót és Orbán beszédét a bizonytalanok, sőt még az ellenzéki szavazók is nagy arányban említették. Ugyancsak kommunikációs eredménynek fogható fel, hogy 5 százaléknyi választópolgár még januárban is a migráns-témát tartotta a hónap legfontosabb ügyének, amikor pedig igen kevés nagy visszhangot kiváltó fejlemény történt. A népszavazási aláírásgyűjtés sikere, az arra adott felkészületlen és egy ideig kaotikus kormányzati reakciók ismeretében nem lennék meglepve, ha a márciusi felmérésekben valamelyest visszaesne a Fidesz támogatottsága a januárban tapasztalt csúcshoz képest.

Botka színrelépésével a baloldal a szokottnál valamivel több pozitív említést és híradást kapott, ugyanakkor az adatok alapján áttörésről semmiképpen sem beszélhetünk.

Január (és az elmúlt hónapok) vesztese egyértelműen a Jobbik. Noha 2016 őszi-téli adatokés elemzői vélemények, beleértve az enyémet is – alapján még úgy tűnt, hogy a Vona Gábor elleni lejárató kampány hatástalan volt (sőt, kontraproduktív lehet), a napirend-elemzés nem ezt mutatja. Az persze nem sok, hogy 4 százaléknyi válaszadó említette legfontosabb ügyként (és további 2 százalék második legfontosabbként) valamelyik „Vona-ügyet”, ám kevésnek sem lehet tekinteni ahhoz képest, hogy milyen fontos társadalmi kérdéseket utasított maga mögé. A Jobbiknak a leginkább riasztó az lehet, hogy még a saját szavazói is szinte ugyanolyan arányban említették negatívumként a pártelnök állítólagos viselt dolgait, mint a többiek (persze, az is igaz, hogy közülük többen „álltak ki” Vona mellett). Ismét emlékeztetnék arra, hogy Medián és a Mérték médiaelemzése szerint a Jobbik támogatóinak 77 százaléka a TV2-ből, 75 százaléka a közszolgálati televíziókból, 44 százaléka a közszolgálati rádiókból, 49 százalékuk pedig az origo-ból is tájékozódik, saját bevallásuk szerint.

Ezek után nagyon meglepő lenne, ha ez nem járult volna hozzá a Jobbik támogatottságának visszaeséséhez: a párt a teljes szavazókorú népességben a személyes adatfelvétellel készült kutatások átlaga alapján 2016 januárjában és februárjában 14, 2017 hasonló időszakában viszont már csak kevesebb, mint 11 százalékán áll (ez szignifikáns különbség), különösen a legfrissebb Republikon-mérés mutat szisztematikus csökkenést az utóbbi hónapokban (a 2016 nyári szinthez képest egyedül a Nézőpontnál nincs visszaesés).

Véleményem szerint a Jobbik beragadásának más okai is vannak:

  1. Adatok nélkül is nyilvánvaló, hogy a kormány a migráns-tematikával tartósan meg tudott szólítani olyan szavazókat, akik egyébként a Jobbikkal (is) szimpatizálnának.
  2. Szintén magától értetődő, hogy a néppártosodás miatt a párton belül kialakult feszültségek sem használtak a Jobbiknak.
  3. Talán azt sem kell hosszan indokolni, hogy a régi szavazók elidegenítése gyorsabban szokott menni, mint az újak meggyőzése (Fidesz 1993-1998).
  4. Botka és a Momentum megjelenésével élénkülés jelei mutatkoznak a baloldalon, ami nemcsak médiafelületet vesz el a Jobbiktól, hanem azt a hitet is rombolja, hogy a Jobbik lenne a kormányváltás garanciája. A Medián adatai alapján 2015 decemberében 13 százalék gondolta, hogy a Jobbik, és mindössze 7 százalék, hogy a baloldal fogja nyerni a következő választást – ez az arány 2017 január végére megfordult, 13 százalék szerint a baloldal, és csak 9 százalék szerint a Jobbik számít esélyesnek (az elsöprő többség persze a Fidesz győzelmére számít). Már korábban is utaltam rá, hogy a baloldal és a Jobbik sok tekintetben legalább annyira politikai ellenfelei egymásnak, mint a Fidesznek.
  5. A Jobbik az utóbbi hónapokban (talán évben) egyedül a letelepedési kötvények ügyében tudott igazán a figyelem középpontjába kerülni és lépéskényszerbe hozni a kormányt viszont a vasárnapi zárvatartáshoz hasonlóan az olimpia ügyében sem volt teljesen következetes, jól kommunikálható álláspontja. Valamelyest érthető volt a döntés, hogy a néppártosodó stratégiát az szolgálja jobban, ha a népszerűbb, kormányellenes álláspontot veszi fel a Jobbik - csakhogy ezen a térfélen számos riválisa akadt, akik azt következetesebben, és az aláírásgyűjtésük miatt hitelesebben képviselték. Ugyanakkor a kormány meghátrálásával mindkét ügyben maradt egy képviselet nélküli álláspont: egyik párt sem tartott ki a többségi véleménnyel szembemenve a veszett ügynek látszó zárvatartás és olimpia mellett – pedig mindkettőnek volt legalább 30-40 százaléknyi biztos támogatója! (Kivétel az önálló tényezőnek nem tekinthető KDNP.) Utólag könnyű okosnak lenni, de talán a Jobbik jobban járt volna, ha ezt az elárvult tömeget próbálja megszólítani – ráadásul ez mindkét esetben sokkal inkább összhangban lett volna a párt eredeti ideológiai karakterével.
5 komment

1. Lefutott játszma?

2017. február 16. 11:58 - RónaDániel

Noha jelenleg a Fidesz a 2018-as választás toronymagas esélyesének számít, véleményem szerint a verseny még nem lefutott: reális esélye van egy olyan forgatókönyvnek is, amelyben egyik párt se tud abszolút többséget szerezni. Az ugyanakkor nagyon valószínűtlen, hogy akár a baloldal, akár a Jobbik egymaga többségbe kerüljön.

A 2014-es parlamenti választás egyéni választókerületi eredményeiből kiindulva kifejlesztettem egy mandátumbecslő modellt, amely megmutatja, hogy az egyes pártok feltételezett szavazataránya milyen mandátumeloszlást eredményezne.

A 2010-es és 2014-es választások előtti előrejelzések, illetve a veszprémi és a tapolcai időközi választás alapján úgy tűnik, hogy a Fideszt támogatottságát jelentősen – becslésem szerint mintegy 5-6 százalékponttal – felülmérik a közvélemény-kutatók.

Az ellenzéknek nagyjából 35-40 választókerületben kellene megakadályoznia a kormánypárti győzelmet ahhoz, hogy országosan ne legyen abszolút többsége a Fidesznek. Noha matematikailag ez nem tűnik lehetetlennek, a szereplők viselkedése alapján néha kérdésesnek tűnik, hogy ennek a forgatókönyvnek az elérése mennyire motiválja őket.

Bevezetés

Szinte mindegyik közvélemény-kutató cég azt mutatja, hogy a Fidesz egyedül annyi támogatót tudhat maga mögött, mint az összes többi ellenzéki párt együttvéve: még a 2014-es – kétharmados győzelmet hozó – választás előtt bő egy évvel sem állt ilyen jól a kormány. Mi értelme van ilyen helyzetben mandátumszimulációnak, vagy akár a politikai elemzésnek?

Először is, ahogy azt be kívánom mutatni, a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik: a Fidesz fölénye véleményem szerint törékenyebb annál, mint amit első ránézésre gondolhatnánk. Másodszor, sokszor úgy tűnik, hogy nemcsak az átlagpolgár, hanem még a politikai szereplők sincsenek tisztában az egyes választási kimenetelek valószínűségével: az “úgyis a Fidesz nyer” kijelentés helyett talán nem felesleges alaposabban megvizsgálni, hogy ennek valójában milyen esélye van, és mit kellene tennie az egyes szereplőknek, hogy ez ne valósuljon meg.

Készítettem egy mandátumbecslő programot: ez egy olyan felület, amelyet bárki viszonylag egyszerűen használhat. Az oldal elején meg kell adni, hogy mire számítunk 2018-ban, milyen szavazatarányt feltételezünk az egyes pártok esetében. A program ezután kiszámolja, hogy – bizonyos feltételek mellett – a bemeneti szavazatarányok milyen mandátumelosztást eredményeznének: magyarul megadja a választás becsült végeredményét. A mandátumbecslő program saját fejlesztésű, szerzői jogvédelem alatt áll (©). 

Az alábbi írásban felvázolom, hogy – a belinkelt mandátumkalkuláció alapján – milyen forgatókönyvek képzelhetőek el 2018-ig választásmatematikai értelemben, ezek közül melyiknek milyen a realitása, és arra is kitérek, hogy az egyes pártoknak milyen szavazatarányt kell elérniük az egyes kimenetelek megvalósításához. Az oldalon van egy külön szimulációs menüpont, ahol a program – néhány adat megadása után – felrajzolja azt, hogy milyen szavazatarány szükséges egy adott párt győzelméhez, a kormány kétharmadához, vagy éppen ahhoz, hogy patthelyzet alakuljon ki. A mandátumkalkulátort pont azért hoztam létre, hogy mindenki láthassa, hogy működik a választási rendszer, milyen összefüggések vannak a szavazati arányok és a képviselői helyek eloszlása között. Emiatt törekedtem arra, hogy átlátható legyen a módszer: a program minden egyes számról megmutatja, hogyan jött ki, a választási matematika minden egyes lépését láthatóvá és reprodukálhatóvá teszi. A kalkulációhoz tartozó magyarázatok a belinkelt oldalon a megfelelő menüpontok alatt megtalálhatóak, van külön részletes módszertani leírás is. Itt most a főbb feltételezéseket foglalom össze, mielőtt a tanulságokat ismertetném.

Fő alapfeltevések

  • A modell azzal számol, hogy – 2014-hez hasonlóan – a szavazatok 95-97 százalékát négy lista fogja megkapni: Fidesz, baloldal (talán MSZP-DK), Jobbik, és LMP (vagy helyettük a Momentum, az Együtt és a Párbeszéd, a Kétfarkú Kutyapárt, vagy ezek valamilyen kombinációja). Jelenleg szerintem nem valószínű, hogy négynél több erő is átlépje az öt százalékot: ha például a Momentum jutna be, akkor az LMP-nek és az Együtt-nek aligha maradna elég szavazó, hiszen mindegyik kispárt Budapest-központú, átfedik egymást a potenciális merítési bázisuk. Ily módon az LMP tetszőlegesen behelyettesíthető az említett alakulatok bármelyikével.
  • A pártok támogatottságának területi (egyéni választókerületi – EVK – szintű) szerkezete alapvetően változatlan marad. Azaz, ha egy párt népszerűségét 2014-hez képest megduplázza a felhasználó, akkor a párt minden EVK-ban pontosan kétszer akkora szavazatarányt fog kapni, mint amit 2014-ben egyéniben kapott: a területi mintázat változatlan lesz. (Eltekintve egy minimális változtatástól, a regionális korrekciótól, ami a 2014 utáni felmérésekben tapasztalható tendenciákkal igazítja ki a pártok támogatottságát az egyes régiókban).
  • Nemzetiségi képviselő nem jut be a parlamentbe, 199 mandátumot oszt ki a modell. Határon túliak voksait is meg kell adni, azonban ezek a szavazatok várhatóan csak egy mandátumot befolyásolhatnak.

Természetesen ezek a feltevések egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkeznek: ezért hívjuk ezt mandátumbecslésnek. Megbecsüljük, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján, várhatóan hogyan alakul a pártok közötti mandátumeloszlás egy megadott országos népszerűségi arány mellett. 2010-ben és 2014-ben a teljesen hasonló elven működő, ugyanilyen feltételezéseken alapuló modell becslése csak 2-3 mandátummal tért el a tényleges mandátumszámoktól. Ha valaki a közvélemény-kutatási adatokat akarja a modellbe behelyettesíteni, akkor a pártválasztókra vonatkozó adatokat használja, csak ez lehet ugyanis a választási előrejelzés megfelelő indikátora (különösen kampányidőszakon kívül).

A mandátumkalkuláció eredményei

  1. A Fidesznek akkor lesz kétharmada, ha a Jobbikot legalább 19, és a baloldalt is legalább 19 százalékponttal előzi meg. (Ha a kettőből csak az egyik teljesül, akkor nincs kétharmad). A jelenlegi felmérések alapján ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Ezek a számok azon a feltevésen alapulnak, hogy az LMP 6 százalékot kap, a Jobbik és a baloldal közül a gyengébb 25 százalékot, három százaléknyi voks pedig kieső pártokra fog érkezni. (Értelemszerűen, ha a harmadik és negyedik párt  arányát alacsonyabbnak feltételezzük, akkor a győztes párt könnyebben jut kétharmadhoz.)  
  2. A Fidesznek akkor lesz abszolút többsége, ha a baloldalt legalább 5, és a Jobbikot legalább 7 százalékponttal múlja felül.
  3. Egyenlő mandátumarányra lehet számítani a Fidesz és a baloldal között, ha a baloldal 2-3 százalékponttal több szavazatot kap – a Fidesz és a Jobbik között pedig akkor, ha a Fidesz kap egy százalékponttal többet, mint a Jobbik.
  4. A baloldalnak akkor lesz abszolút többsége, ha 10 százalékponttal megelőzi a Fideszt (a Jobbik 25 és az LMP 6 százalékon tartása mellett) – a Jobbiknak pedig akkor, ha 5 százalékponttal megelőzi a Fideszt (a baloldal 25 és az LMP 6 százalékon tartása mellett).

Ezek az eredmények a szimuláció menüpontban könnyen reprodukálhatóak. Megtartva a fenti feltételezéseket, a következőféleképpen alakul mandátumkiosztás a Fidesz és a baloldal közötti szavazatkülönbség változtatásának függvényében.  

A legfontosabb eredményeket táblázatban is összegeztem. Tehát például a Fidesznek az abszolút többséghez 5 százalékpontos előnyre van szüksége a baloldallal, 7-re a Jobbikal szemben. feltételezve, hogy a harmadik és negyedik párt 25 illetve 6 százalékot kap, mindezt határon túli voksok nélkül. 

 

Miért van az, hogy a baloldalnak ugyanahhoz a mandátumarányhoz magasabb szavazati arányt kell elérni, mint a Jobbiknak és a Fidesznek? Azért, mert a kormány 2011-ben a baloldal ellen kalibrálta be a választási rendszert: a baloldali választókerületek átlagosan valamivel nagyobb lélekszámúak (körülbelül 80 ezer fősek), mint a kormánypártiak (kb. 75 ezer fősek), így a baloldali választók szavazati súlya valamivel kisebb. Ebből fakad az, hogy ugyanahhoz a mandátummennyiséghez a baloldalnak  kb. 3 százalékponttal több szavazatra van szüksége (ez nagyjából százötvenezer voks). A Jobbiknak ilyen hátránya nincs. Ez talán abból is megmagyaráz valamit, hogy a Fidesz kampánygépezete miért a Jobbikot vette célkeresztbe az utóbbi hónapokban. 

Jelen pillanatban a baloldali vagy jobbikos egyedüli többség teljesen irreálisnak látszik, de a mandátumegyenlőség is igen távolinak tűnik – sőt, még a Fidesz többségbe kerülésének megakadályozása sem tűnik egyszerűnek. Az alábbi táblázatban láthatóak a jelenleg személyes (face-to-face) felmérést végző kutatások legfrissebb eredményei, és azok átlaga. Mivel a személyes kérdőívezésnél jóval magasabb a válaszadási arány, mint a telefonos kutatásoknál, ezért a továbbiakban is csak ezeket fogom figyelembe venni. (A baloldali pártok eredményei összeadva szerepelnek, noha kérdéses, hogy mennyire lehet összeadni az MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd és a Liberálisok támogatottságát.) 

Legfrissebb felmérések eredményei a pártválasztók százalékában

A táblázat alapján tehát a Fidesznek nemcsak a győzelme, a kétharmada sem forogna veszélyben. (Érdemes beütni a számokat a mandátumkalkulátorba). Véleményem szerint azonban a Fidesz támogatottságát jelentősen – a választani tudók között nagyságrendileg 4-6 százalékponttal – túlbecsülik a felmérések, így a Fidesz többségének borítása már egyáltalán nem lenne lehetetlen.

Miért gondolom, hogy a Fideszt túlmérik a kutatások?

Először is, a közvélemény-kutatások megbízhatóak, nagyon ritkán fordul elő, hogy szisztematikusan több kutatóintézet is hibahatáron túli tévedéssel mér. Amikor mégis ilyen történik, akkor ennek – legalábbis utólag – tudni szoktuk a szakmai okát. A hazai eltérések jórészt éppen a Fidesz túlbecslésében nyilvánulnak meg: a kormánypárt híveinek nincs okuk a rejtőzködésre, hiszen nagy többségben vannak (hallgatás spirálja elmélet). 2010-ben 6, 2014-ben 5 százalékponttal mértek többet a közvélemény-kutatók a Fidesznek, mint amennyit ténylegesen kapott az országgyűlési választáson. Ezzel a jelenséggel persze tisztában vannak a kutatók is, ezért a választás előtt többen úgynevezett szakértői becsléssel korrigálják a mért adatot: néhány százalékponttal “lekerekítik” azt a Fidesz esetében, így általában növelik az előrejelzések pontosságát. Az is intő jel lehet a Fidesz számára, hogy a teljes népességben – és különösen a bizonytalanok között – többségben vannak azok, akik kormányt szeretnének váltani, csak sokan közülök (még) nem találtak megfelelő alternatívát.

2015 februárjában a veszprémi, áprilisában a tapolcai időközi választáson szerepelt a Fidesz lényegesen rosszabbul, mint amit a közvélemény-kutatások alapján várhattunk volna. Veszprémben 33.8, Tapolcán 34.3 százalékot ért el a Fidesz – márpedig egyik EVK sem számít baloldali vagy jobbikos fellegvárnak, a kormánypárt 2014-ben mindkettőben nagyjából az országos eredményével egyszintű támogatottságot ért el (sőt, Veszprémben kicsit jobbat). Ez alapján nagyon valószínű, hogy 2015 tavaszán a Fidesznek nem lett volna meg az abszolút többsége egy előre hozott országos választáson – pedig a felméréseket akkor is viszonylag magabiztosan vezette! Két olyan EVK-t bukott el a Fidesz, amit egy éve még 20 százalékpontos fölénnyel nyert meg. A mandátumbecslő modell a veszprémi időközi alapján 31, a tapolcai alapján pedig 34 százalékos országos támogatottságot kalkulált a kormánynak: ilyen országos népszerűség mellett kapta volna meg a két időközin tapasztalt szavazatarányt (a modell abból indul ki, hogy a körzetek közötti erősorrend, az arányok nem változtak érdemben 2014 óta). A személyes megkérdezéses közvélemény-kutatások átlaga szerint a kormánypárt 2015 februárjában 38, áprilisában pedig 37 százalékon állt, tehát ez alapján úgy tűnik, hogy a veszprémi időközi idejében átlagosan 7, a tapolcai alatt pedig 3 százalékponttal becsülték túl a Fidesz népszerűségét a felmérések.

Természetesen vitatható, hogy egy időközi választásból milyen mértékben lehet országos tendenciákra következtetni. A szkeptikusok ilyenkor leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az ellenzék egy-egy időközire jobban tud mozgósítani, mint az országos választásra – de ez a Fideszre is igaz! Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy pont az időközik után, 2015 nyarán-őszén következett be a fordulópont: a migránsválság rendkívüli módon megszilárdította a Fidesz helyzetét.

Milyen esélyek vannak most?

Ha a fenti érvelést elfogadva azt feltételezzük, hogy a kutatások most is hasonló mértékben felülmérik a Fideszt, akkor a valós támogatottsága 44 százalék körül lehet, míg a többi párté kicsit magasabban: az elvesző 5 százalékból adjunk hozzá másfél-másfél százalékot a Jobbikhoz és a baloldalhoz, egyet pedig az LMP-hez, így Fidesz 44, Jobbik 19, baloldal 28, LMP 5 erősorrendet kaphatunk. Ezzel a Fidesz még mindig magabiztosan – majdnem kétharmaddal – nyerne, de egy veszélyes zónához érkezne el: ha további 6 százalékpontnyi szavazója elbizonytalanodna és a baloldal meg tudna szólítani ugyanilyen nagyságú bizonytalan tömeget (vagy a Jobbik egy kicsit többet), akkor máris hibahatáron belüli közelségben lenne az abszolút többség elvesztése. Ez egy kampányban, ahol rendszerint jelentős bizonytalan szavazói tömb aktivizálódik – akik nagy része eleve kormányváltást akar –, egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Annál is inkább, mert ennek a bizonytalan tömegnek jó része már ott volt az ellenzéki pártoknál 2015 tavaszán.

A mandátumbecslés szerint a biztos abszolút többséghez 106-ból nagyjából 67-70 EVK-t kell megnyernie a Fidesznek (ez egyébként igaz a baloldalra és a Jobbikra is). Úgy is mondhatjuk tehát, hogy az ellenzéknek (baloldalnak és a Jobbiknak együttvéve, de nem együttműködve) 36-39 EVK-ban kell megakadályoznia a Fidesz győzelmét (2014-ben ez mindössze 10-ben sikerült). Mivel a választókerületek erősorrendje, a támogatottság területi mintázata nagyfokú folytonosságot mutat a választások között, ezért már most lehet tudni, hogy melyik az a nagyjából 40 darab EVK, amelyben eldőlhet a többség. Az ellenzéknek tehát nincs más dolga, mint erőforrásait az alábbi körzetekre összpontosítani:

Érdemes megfigyelni, hogy a baloldal és a Jobbik között kicsi a konfliktuszóna: csak az egyik miskolci körzetben, Dunaújvárosban és Nagykanizsán lehetnek mindketten „érdekeltek”. A fenti felsorolás a modell számain alapuló, szubjektív megfontolásokkal (például helyi polgármesterek megléte) kiegészített becslés. Természetesen számos tényező van, amit még sem a modell, sem az én szubjektív becslésem nem tud figyelembe venni (jelöltek személye legtöbb helyen még nem is ismert).  

Végül, nem gyakran, de a magyar politikában is történnek teljesen váratlan események: az említett időközik mellett például ilyen volt a Jobbik és az LMP berobbanása, de arra se gondoltak volna sokan, hogy egy két hónapja még teljesen ismeretlen szervezet összegyűjt 266 ezer aláírást Budapesten, mindössze 30 nap alatt. Ha alapvetően megváltozik a politikai paletta, akkor természetesen a modellt is hozzá fogom igazítani. A fenti megjegyzések a jelenlegi, 2017 februári állapotot tükrözik. 

***

Összességében tehát véleményem szerint pusztán matematikai alapon még nem dőlt el, hogy a következő ciklusban is tud-e egyedül kormányozni a Fidesz, így nem biztos még az sem, hogy a 2018 után következő miniszterelnököt is Orbán Viktornak hívják majd.  

Ugyanakkor természetesen a választási matematika függ attól is, hogy a szereplők mennyire racionálisak és mennyire egyenlő a versenyhelyzet (kampányolási feltételek, médiaviszonyok) - márpedig az ellenzék e tekintetben elég rosszul áll. Az igazán furcsa az, hogy néha a szemlélőnek az a benyomása, hogy maguk az ellenzéki politikusok sem mérik fel helyesen az esélyeiket. Vona Gábor még pár napja is azt nyilatkozta, hogy csak azzal lenne elégedett, ha a pártja egy százalékkal megelőzné a Fideszt, különben lemondana – márpedig ez az előzés teljesen valószínűtlennek tűnik most. A baloldalon pedig az illúziók helyett inkább a kishitűségnek vannak jelei, egymást is gyakran azzal vádolják a baloldali politikusok, hogy nem érdekeltek a kormányváltásban – nyilvánvalóan abból a megfontolásból, hogy “a Fideszt úgysem lehet legyőzni”. Pedig könnyen lehet, hogy sokkal inkább az ilyen beletörődő hozzáállás, mintsem a választási matematika az, ami bebetonozza a Fideszt.

 

 

****

köszönöm az eddigi visszajelzéseket, kommenteket, a választókörzetek felsorolását kiegészítettem Tiszavasvárival és Szekszárddal

19 komment