Noha a blogomat napi facebook-postoknál ritkább, de alaposabb – lehetőleg számokon alapuló – elemzésekre hoztam létre, ma kivételt kell tennem. Először is, egyetemi oktatóként, kutatóként, magánszemélyként is szolidaritást vállalok a CEU-val. A felháborodás után azonban az elemzőnek érdemes megvizsgálni azt a kérdést, hogy mi szülte a törvénytervezetet, mi a célja a kormánynak?

Biztos válasz persze nincs, de az elmúlt évek intézkedéseit szemlélve azért lehetnek elképzeléseink. A kormány célja nem más, mint továbbra is meghatározni a politikai napirendet a szabadságharcos narratívával. Orbán egymondatos története az, hogy ő megvédi az országok a belső és külső fenyegetésektől: jelentkezzenek azok Brüsszel, a multinacionális vállalatok, a migránsok, vagy éppen Soros György képében, személyében. Ellenségképre, folyamatos harci helyzetre szükség van, hiszen ha ezt elfogadjuk – márpedig az egyre terjedelmesebb kormányzati médiahálózatból tájékozódó állampolgároknak nincs más választásuk –, akkor a korrupció, az egészségügy és az oktatás problémái másodlagosnak számítanak. Amíg ez az értelmezés uralja a politikai közbeszédet, addig minden tiltakozás ellenére a kormány be van betonozva. Ha nincs migráns, akkor szükség van másra. (A baloldali ellenzék egyik legfőbb probémája éppen az, hogy az utóbbi években nem tudott olyan egymondatos értelemzést kínálni, mint a kormány.) 

Ebből az is következik, hogy paradox módon szerintem igaza van Palkovics államtitkárnak, amikor azt állítja, hogy a kormánynak nem célja a CEU ellehetetlenítése. Itt nincsenek jelentős gazdasági érdekek, a mondvacsinált ideológiai ellentét is csak ürügy lehet: véleményem szerint a törvénytervezet egyetlen célja kommunikációs természetű. Egy bizonyos szintig a hazai és nemzetközi tiltakozás – az Európai Bizottság és az amerikai nagykövetség már meg is szólaltak, várhatóan még sokan követik őket a sorban – éppenhogy erősíti a kormány narratíváját: veszélyben Magyarország szuverenitása, külföldről (vagy Soros hazai “helytartói”, tehát a baloldali és liberális értelmiség, pártok részéről) akarják megmondani, hogy mit csináljon és mit ne csináljon a kormány. Természetesen arra is felkészült a Fidesz, hogy ha olyan szintű lesz a nyomás, akkor visszavonják a tervezetet (hasonlóan a Norvég Alap vagy a Hóman-szobor ügyéhez) – ezzel is “bizonyítva” azt, hogy nincs itt semmilyen diktatúra, a kormánnyal lehet tárgyalni. Ez nem olyan “engedmény“ lenne, mint a vasárnapi zárvatartás vagy az olimpia – nem sérülnének ezzel jelentős kormányzati érdekek.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez egy win-win szituáció a Fidesz számára. Ha sikerült a hazai és külföldi ellenzőknek egy másik narratívát felépíteni és dominánssá tenni, akkor az igen gyorsan erodálhatja a kormány támogatottságát. Az internetadó elleni tiltakozás utáni hónapban a Fidesz a teljes népességben nyolc százalékpontot – azaz mintegy 600 ezer választót – vesztett a támogatottságából (Medián, Tárki, Ipsos átlag). Persze az az ügy a CEU-val ellentében a lakosság döntő részét közvetlenül érintette, ugyanakkor az anyagi motivációk mellett már ott is kulcsszerepe volt az ellen-narratívának: “Orbán még sms-t fogadni sem tud”, “a kormány nemcsak nem érti a modern világot és technológiát, hanem még az embereknek sem hagyja, hogy használják azt”. A Momentum olimpiai pályázat elleni kezdeményezése is – többek között – azért tudott sikeres lenni, mert a kormányzati narratíva ("nemzeti ügy") ellen egy alternatív értelmezést kínáltak fel: eszerint a rendezéssel a kormányhoz közel álló “vállalkozók” járnának jól, az egész az ő érdeküket szolgálja, nem a társadalomét. Mindkét kiállás esetében nagy erőkkel igyekezett a kormány bemutatni, hogy ezek mögött is a sorosista, liberális baloldal áll, hisz ez a saját megközelítését igazolta volna, ám az erőfeszítés nem volt hatásos. A főleg fiatalokból álló, Erzsébet hídon átvonuló több tízezres tömeg képe; illetve a hideggel dacoló, szintén fiatal aláírásgyűjtők szorgalma és a negyedmillió aláíró egyértelművé tette, hogy a szokásos kormányzati értelmezés hamis: nem Soros-bérencek, hanem a “nép” demonstrál.

Természetesen nem állítom, hogy a CEU-val épp akkorát bukhat a kormány, mint a netadóval; azt viszont igen, hogy a tiltakozás sikere két dolgon fog múlni: kik csatlakoznak hozzá, és milyen ellen-narratívát, egymondatos értelmezést sikerül elfogadtatni. Ha a csatlakozók között számos jobboldali, konzervatív állampolgár lesz (ezért volt kulcsfontosságú Balázs Zoltán gyors kiállása), ha a tiltakozók köre túlnyúlik a hazai és nemzetközi jogvédő szervezeteken, ha az Orbán-kormánnyal egyébként nem ellenséges politikusok (európai konzervatívok, amerikai republikánusok) is felemelik a szavukat, ha komoly tüntetést sikerül szervezni, a kormány nagyon könnyen elszigetelődhet. Ami pedig a narratívát illeti: a már sokszor hallott “hazaáruló a kormány”, vagy a “veszélyben a demokrácia” szlogenek miatt aligha kell aggódnia a Fidesznek, a kívánt hatást az tudná elérni, ha a nyilvánosság számára világosság válna, hogy az intézkedés vesztesei a magyar fiatalok, a magyar állam, és a magyar tudomány: a törvénytervezet tudásellenes, a kormány ezúttal nem a tudás megadóztatásával, hanem a tudás elüldözésével fojtogat.