Jelenleg a Momentum munkáját segítem, ezért szünetel a blog. 

Az elmúlt időszakban több újságíró és ismerős kérdezett, keresett, hogy nyilatkozzak, írjak begyezést vagy cikket. A passzivitás okát szeretném most megosztani az olvasóimmal: 2017 augusztusában és szeptemberében Botka László, december óta pedig Karácsony Gergely kampányát segítem. Ebben az időszakban nem vállaltam médiaszereplést, blogbejegyzést és cikket sem írtam - és a továbbiakban sem fogok addig semmilyen módon nyilatkozni, amíg politikusnak dolgozom

Minden felmérés szerint 2017 októberében rég nem látott csúcsra ért fel a Fidesz támogatottsága, miközben az ellenzéki pártok – az LMP és a DK kivételével – lejtmenetbe kerületek az utóbbi hónapokban.  Különösen 2017 májusához képest szembetűnő a változás: mindössze négy hónap alatt a Fidesz bő 10 százalékponttal növelte a népszerűségét, az MSZP pedig támogatóinak majdnem felét elveszítette ebben az időszakban. Mi az oka a kormány sikerének és az ellenzék gyengélkedésének?

1. Táblázat. Az állampolgárok napirend-érzékelése és a vezető híradók politikai témájú bejátszásai.

 (Az első öt oszlop az október 20-a és 25-e között készült Medián közvélemény-kutatás eredménye. A számok azt mutatják, hogy a válaszadók hány százaléka említette magától – tehát felkínált válaszlehetőségek nélkül – az adott eseményt. A hatodik oszlop összehasonlítási alapként szolgál, a 2017. júniusi adatokat mutatja. Az utolsó két oszlop a TV2 és RTL híradó tartalomelemzése alapján, az október 1-je és 19-e közötti híradós bejátszásaik százalékos arányát mutatja.)

A Medián napirendelemzésének adatai egyfelől azt mutatják, hogy a CEU-s kisiklás után a kormány visszatért a számára kedvezőbb, kockázatmentesebb útra, az ellenzék viszont nagyon eltévedt. A javuló gazdasági közhangulat és a jelentős kampányerőforrás-fölény már eleve behatárolja az ellenzék lehetőségeit, a kormány ráadásul ügyesen adagolja a népjóléti intézkedéseket: majdnem minden hónapra jut egy-egy. Most októberben a nyugdíjprémiumot jelentették be, amit igen sok válaszadó fel is tudott idézni. A szokásossá vált migráns-ügyet is sikerült – elsősorban a nemzeti konzultációval – napirenden tartani, ám talán intő jel lehet a kormány számára, hogy a korábbiakhoz képest több – mintegy 3 százaléknyi – válaszadó jelezte, hogy már a könyökén jön ki a “Soros-terv”. Az őcsényi történésekkel, az arra adott miniszterelnöki reakcióval az RTL Klub és az ellenzéki pártok sokat foglalkoztak, ám ismerve a migráció kiemelkedően erős társadalmi elutasítottságát, ez aligha ártott a kormánynak. A kormány számára akár csak minimális veszélyt jelentő népszavazási kezdeményezésekben (korrupció elévülése, mobilgát) mutatott visszakozás is azt mutatja, hogy felismerték: fölényes helyzetükben az is elég lehet, ha nem kockáztatnak, nem konfrontálódnak éles kérdésekben.

Első ránézésre az ellenzék feladata is egyszerű: nem kell mást tenniük, mint felhívniuk a figyelmet a Fidesz három gyenge pontjára, az egészségügyre, az oktatásra, és a korrupcióra. Érdemes megfigyelni, hogy – a júniusi elemzéshez hasonlóan – ezek azok a területek, amelyeket a párt nélküli szavazók is nagyobb arányban említenek a hónap legfontosabb ügyeként. Noha biztos, hogy elviekben ezt nagyon jól tudják az ellenzéki pártok,  a gyakorlatban mégis kevés olyan akciót, eredeti kezdeményezést tudtak felmutatni, amelyek mobilizálták volna a választókat. Noha a Jobbik béruniós aláírásgyűjtése biztosan népszerű, átütő sikert nem hozhat addig, ameddig csak egyetlen válaszadó számára volt ez a hónap legfontosabb ügye. Az is feltűnő, hogy messze a jobbikosok említettek a legnagyobb arányban semleges vagy belpolitikától független eseményeket: mintha náluk egy kicsit még mindig tartana a nyári uborkaszezon. A párt az elmúlt hónapokban nem jött elő olyan javaslattal, amely emlékezetes maradt volna akár csak a saját támogatói számára.

Mindezzel együtt a Jobbik problémái teljesen eltörpülnek a baloldaléhoz képest. A Jobbiknál az utóbbi időben semmilyen belharc nem volt, van viszont vezetőjük, szervezetük, van miért aláírást gyűjteniük, kampányuknak van egy egymondatos vezérfonala, és a nekik jutó médiafelületet nem arra használják, hogy saját magukkal foglalkozzanak. Összességében nem olvastam még olyan véleményt (és én se állítanám), hogy a Jobbik fő célja ne a kormányváltás lenne - az már más kérdés, hogy ezt mennyire jól csinálják. 

A baloldalon ezzel szemben szinte az összes felsorolt feltétel hiányzik. A „demokratikus ellenzék” pártjainak jutó médiafelület jelentős részét a választási együttműködés technikájáról szóló kérdések teszik ki, és ez így is lesz mindaddig, amíg nem teszik nyilvánvalóvá, hogy milyen formációval indulnak a választáson. Hiába tudják, hogy az egészségügyről, az oktatásról és a fideszes korrupcióról kellene beszélniük, addig csak nagyon kevés lehetőségük lesz erre, amíg az együttműködési kérdést nem zárják le. És hogy miért nem zárták le eddig, amikor a képlet már az év első felében is ugyanez volt? Azért, mert (legalábbis nagy többségükben) arra várnak, hogy majd a jelöltállításig hátralévő néhány hónapban megerősödnek, és akkor majd jobb pozícióból tárgyalhatnak. Csakhogy jelenleg olyan mértékű a Fidesz fölénye, hogy Angyalföld kivételével valószínűleg az összes választókerületet megnyernék, sőt, még listás helyekből is csak mintegy harminchárom jutna a Jobbikon kívüli ellenzéknek, az LMP-től a DK-ig mindnek összesen. (És ez még akkor is igaz, ha a felmérések némileg túl is becsülik a kormány támogatottságát. Fidesz: 49, baloldali-liberális pártok: 24, Jobbik: 18, LMP: 6 százalékot ütöttem be a mandátumkalkulátorba.) Összehasonlításképpen: a 2017. májusi helyzet alapján, hasonló mértékű – 3-4 százalékpontos – túlbecslést feltételezve (Fidesz: 40, baloldali-liberális pártok: 33, Jobbik: 18, LMP: 5), 30 egyéni győzelmet is arathatott volna a baloldali-liberális blokk – még az LMP-vel való koordináció nélkül is (az LMP-t is beleértve 36 listás hely mellett). Nehéz ezt máshogy értelmezni, minthogy az adott pártok vagy politikusok – rosszul felfogott – egyéni érdeke látványosan felülírta azt, hogy megakadályozzák a kormánytöbbséget. Néhány szereplőnek valamelyest nőtt ugyan a részaránya a Jobbik nélküli ellenzéki tortából, csakhogy közben a torta szinte a felére zsugorodott össze!

Pedig a “fundamentumok” nem változtak: az RTL híradó még így se foglalkozott kevesebbet a kormányzat korrupciós ügyeivel, mint tette azt júniusban, csakhogy Botka visszalépése még az ellenzéki közönség figyelmét is elterelte ezekről a kérdésekről. Hiába ítélte el október elején hivatali vesztegetés miatt a Debreceni Törvényszék a korábban fideszes volt polgármestert, Veres Margitot – sőt, az Átlátszó riportja szerint az ügyben az az akkori polgármester, jelenleg fideszes parlamenti képviselő Tiba István is érintett –, az ügyet az ellenzék szinte egyáltalán nem volt képes meglovagolni, nem csoda, hogy egyetlen válaszadó sem említette meg. Czeglédy Csaba ügye ugyanakkor a TV2 híradójának legtöbbet tárgyalt eseménye volt, a válaszadók egy kis csoportja fel is tudta idézni az ügyet. Természetesen az ellenzék mutogathat az asszimetrikus médiahelyzetre vagy akár a bíróság ítélkezési gyakorlatára, ám ennél – a semminél – azért talán többet lehetett volna kihozni az ügyből. Azt se lehet mondani, hogy a kéményseprők tiltakozását vagy a Tesco-dolgozók tüntetését ki tudta volna használni az ellenzék: a támogató nyilatkozatokon kívül semmilyen módon nem mozgósítottak, nem szenteltek komoly figyelmet és jelentősebb erőforrásokat az ügyeknek - így aztán nem véletlen, hogy ezek az a kérdések is kimaradtak az állampolgárok látóteréből.

Azt most még nem lehet megmondani, hogy a választás eldőlt-e már, de az biztos, hogy akár csak a – jelenleg valószínűnek tűnő – kétharmad megakadályozásához is arra lenne szükség, hogy az ellenzék hozzáállása és tematizálása gyökeresen megváltozzon.  Mégpedig nem a választás előtt öt héttel, hanem már most.

Tegnap kimentem a válogatott meccsre. A szurkolók jelentős része többet szidta az edzőt és az MLSZ-t, mint amennyit bíztatta a csapatot. A sajtótájékoztatón gyászhangulat uralkodott. A Facebook-falamon sok ismerősöm felháborodásának adott hangot. Feltételezem, hogy a közvélemény elsöprő többsége Storck távozását követeli – miközben alig több, mint egy éve még a körúton ünnepelték az emberek az EB-szereplést. Az alábbi bejegyzésben próbálok néhány tényt is hozzáadni a válogatott körüli közbeszédhez.  

Forrás mindenhol a Transfermarkt.de. A magyar csoport csapatai mellett összehasonlítási alapnak beillesztettem Izlandot és Szlovákiát, két olyan csapatot, amelyik jól szerepelt a selejtezők során - ám akik ellen valószínűleg még egy hazai pályán elért döntetlent is kudarcnak értékelne a magyar közvélemény. Csak a klubjukban rendszeresen játszókat vettem figyelembe (így kapott Szalai jóindulattal fél pontot, de Nagy Ádám nullát). Topbajnokság: angol, német, spanyol, olasz, francia. Utána plusz jellel a nem topbajnokság, de azért elég erős bajnokság: orosz, holland, ukrán, török, portugál, svájci. Magyarnál erősebb, de egyik előző kategória sem: norvég, lengyel, izraeli, ciprusi, horvát, dán, cseh, amerikai, kínai bajnokság, és a francia-német-angol-olasz-spanyol másodosztály.

Magyarnál erősebb bajnokságban rendszeresen játszik: Gulácsi (német), Szalai (német), Megyeri (német másodosztály), Bese (francia másodosztály), Guzmics (kínai), Kádár (ukrán), Korhut (izraeli), Gyurcsó (lengyel), Nikolics (USA), Sallai (Ciprus). Viszont Megyeri, Nikolics, Nagy Dominik és Sallai együttvéve sem játszottak még 180 percet sem, így nélkülük lett 6,5 a magyar szám. Nagy Ádám, Balogh Norbert, Lang Ádám és korábbi klubjában Stieber csak cserék voltak, szinte sose játszottak ebben a szezonban.

Röviden a lényeg: topbajnokságban szereplő játékosunk csak Gulácsi és félig Szalai, rajtuk kívül egyedül Kádár játszik európai szinten is erős csapatban. Az összes magyarnál erősebb bajnokságban játszó válogatottunk védő vagy kapus, egyedül Szalai és Gyurcsó a kivétel. Tehát miért is Storck hibája, hogy Szalai nélkül alig tud a csapat gólt lőni? Amiben hibázott szerintem, hogy nem hívta be elégszer Futácsot (horvát bajnokság), Kalmárt (korábban dán, most szlovák), Korcsmárt (dán), Komant (török), Pintér Ádámot (német másodosztály), Nikolicsot (noha utóbbi időben már ő mondta le a szereplést), és az utolsó két meccsre Németh Krisztiánt (amerikai) – miközben a magyar bajnokságból behívott néhány olyan játékost, akik még itthon se emelkednek ki (például Márkvárt, Tóth Bence, korábban Kocsis Gergő). Néhány olyan focistánk is van, akik valaha játszottak erősebb bajnokságban, ám már jóval gyengébb játékerőt képviselnek, mint akkor: Gera, Dzsudzsák mindenképp ide sorolható, de talán Lovrencsics és Stieber is. Kleinheisler még elég fiatal, ő esetleg még visszamehet erősebb bajnokságba, de a kazahot még a magyarnál se vettem erősebbnek.

Mindezek fényében a magyar válogatott EB-szereplése óriási bravúr, a mostani selejtezőcsoportos szereplésünk pedig realitás, egyáltalán nem kudarc. A játék persze többször csalódás volt, de – Feröer elleni meccs kivételével – az összes hazai meccsen szerintem kifejezetten jól játszott a csapat a saját erejéhez képest, különösen Svájc és Portugália ellen.  Nagyon remélem, hogy Storck még hosszú ideig a válogatott edzője marad, és hogy a szurkolók jó részének az elvárása közeledik majd a realitáshoz. Szalai Ádámnak mindenben teljesen igaza van.

***

Az, hogy miért tart ott a magyar foci, ahol, az nem ennek a blognak a kérdése - ám egy szempontot a sok közül mégis kiemelnék. Érdemes végiggondolni, hogy hány felnőtt- és utánpótlásedzőnk van, aki úgy ért el valamit külföldön, hogy azt csak a Magyarországon megszerzett tudásának köszönhette: felnőttszinten nem tudnék megnevezni egy példát sem. Dárdai, Lőw Zsolt és még néhányan nagyon ígéretesen indították edzői karrierjüket, de a tudásuk java része éppen a légiósként szerzett tapasztalatukra épül. László Csaba se Magyarországon sajátította el az edzői szakmát. A magyar edzőtársadalom még annyit se ért el nemzetközi szinten, mint amennyit a magyar focisták elértek. Szerintem amíg az utánpótlás-edzők jelentős része nem nemzetközi tapasztalattal felvértezett szakember lesz, addig nem lesz érdemi változás. 

Vendégposzt: 

A magyar pártrendszer hosszú távú átalakulása várhatólag karizmatikus vezetők, botrányok és gazdasági érdekhálók mentén fog lezajlani, de talán nem érdektelen végiggondolni, hogy funkcionális és ideológiai szempontokból, ugyanakkor a jelenlegi kínálatot is figyelembe véve, hogyan nézne ki az ideális konfiguráció. Véleményem szerint a négyosztatú felosztás lenne a legszerencsésebb.

A Baloldali Demokraták (BD) tömbje az MSZP-re és a Párbeszédre alapulhatna. A baloldal új és régi pólusokra való felosztása rövid távon talán egyszerűbb lenne, de egyik irány sem tűnik önmagában életképesnek, míg az összeolvadás hozzájárulhatna ahhoz, hogy a baloldal egyértelműbben elszakadjon a kádári hagyománytól és vonzóvá váljon a fiatalok között is. A két párt fúziója nem oldaná meg a baloldalnak a falvakban megfigyelhető gyengélkedését, de a BD középpárti státuszának stabilizálása reális a lehetőség, különösen ha azt megtámogatja a szocialisták erőteljesebb mobilizációs aktivitása valamint a romák és a vidéki nők politikailag tudatosabb, érdek-központúbb választási viselkedése. Az új párt sikeres működéséhez szükség lenne persze arra is, hogy a Párbeszédes politikusok megtanuljanak az érdekszervezetek és a kisnyugdíjasok nyelvén beszélni, a szocialisták pedig túl tudjanak lépni belső megosztottságukon.

A BD ellenpárja, a Jobboldali Demokraták (JD) kézenfekvő bázisát a Fidesz és a Jobbik adják. Ma már nincs érdemi ideológiai különbség e két tábor között, különállásuk indokolatlan. Együtt hatékonyan képviselhetik, és akár modernizálhatják is, a huszadik századi magyar konzervatív tradíciót. Az ország szempontjából nyilván az lenne a szerencsés, ha autoriter vonásaik halványodnának, ugyanakkor el kell fogadni, hogy csak akkor tudják a nacionalista hagyományokat integrálni a demokratikus közéletbe ha szimbolikus szinten megőriznek némi folytonosságot a világháború előtti jobboldallal.  Az egybeolvadást elősegítené a Fidesz kilépése az EPP-ből (ahonnan a párt ideológiailag már igencsak kilóg) és a JD csatlakozása az Európai Konzervatívok és Reformisták szövetségéhez. A JD harmonikus működése persze azt is feltételezné, hogy a politikusaik és hívek körében a két jelenlegi vezérrel való azonosulás helyébe a jobboldali irányultsággal való azonosulás lépjen.

A harmadik tömböt a Momentum, a DK, az Együtt és az SZDSZ-maradékokból összeálló Liberális Demokraták (LD) képezhetnék. Az összefogó elitek háttere szempontjából ez lenne a legheterogénabb tömb, azonban összetarthatja őket a közös szabadelvű világkép. Szerepük rendkívül fontos lenne, hiszen az LD nélkül a kapitalista demokráciának nem lenne szószólója Magyarországon. A tömb stabilizálásához mindenképpen szükség lenne Gyurcsány Ferenc háttérbevonulására és a vállalkozókkal való kapcsolatok kialakítására.

A negyedik alternatívát a Zöld Demokraták (ZD) jelenthetnék, nyilvánvalóan elsősorban a jelenlegi LMP-re alapozva. Első hallásra talán túlzásnak tűnik a környezetvédő világlátást a nagy ideológiákkal (szocializmus, liberalizmus, konzervativizmus) egy szintre tenni, de a klímaváltozás által a jövőben generált dilemmák miatt indokolt pozíciót biztosítani a pártrendszeren belül a zöldeknek.  

A négyes felosztás dominanciájának fenntartásához a választási rendszert arányosítani kellene, de nem teljes mértékben, fenntartva az aránytalanság valamelyik elemét, pl. a magas küszöböt. Az új szabályok megnövelnék a koalíciók és a kompromisszumkeresés szükségességét. Ugyanakkor, miután nehéz a választókat mobilizálni amennyiben nincs a választásoknak komoly tétje, az lenne szerencsés, ha a JB és a BD, a várhatólag két legnagyobb és legmarkánsabban különböző párt, nem lépne egymással koalícióra. Ehelyett vagy valamelyik kisebb párttal fognának össze vagy engednék a ZD-t és az LD-t kisebbségi kormányt alakítani. A ZD és az LD mindkét irányba nyitott pártokként hidat képeznének a két pólus között.

Az a konfiguráció, amelyben a középen lévő párt egyben a legnagyobb párt is még e párt demokratikus elkötelezettsége esetében sem szerencsés, mivel gyakorlatilag bebetonozza az adott pártot a hatalomba. Ezáltal csökken a számonkérhetőség lehetősége, gyengül a kompromisszumkeresés kultúrája és a politikai szereplők egy része szükségképpen rendszerellenesé válik. Az arányosabb választási rendszerrel párosított négyosztatú felállás ezzel szemben nagyban valószínűsíti, hogy mindegyik párt szempontjai megjelennek időről időre a döntéshozatalban és a politikai szereplők és híveik így azonosulni tudnak a politikai rendszerrel.

Négy a magyar igazság.

A szerző: Enyedi Zsolt, politológus

A lakosság terheit csökkentő gazdasági intézkedések mellett sikeres volt a kormány kommunikációs törekvése, hogy a közvélemény figyelmét Soros Györgyre, és a hozzá kapcsolódó „szabadságharcos” diskurzusra irányítsa. Az ellenzék részben maga is hozzájárult ehhez, ráadásul a baloldali pártok túl sokat foglalkoztak a nyilvánosság előtt az esetleges választási együttműködés kérdésével, így a valós társadalmi problémákra kevesebb figyelem irányult, pedig a párt nélküli szavazókat ez jobban érdekelte volna.

A személyes megkérdezésen alapuló közvélemény-kutatások átlaga szerint a Fidesz az április végi mélypontja után júniusra enyhén, de szignifikánsan visszaerősödött. Mi ennek az oka?

1. táblázat. A Fidesz támogatottsága a pártot választók körében, 2017 május-június (százalék)

Először is, ahogy a januári napirend-elemzés is megmutatta, a magyar lakosság gondolkodása rendkívül materiális, a gazdasági intézkedések általában markánsan tükröződnek a napirend-érzékelésben, és így a pártválasztási szándékokban is: az áprilisinál több, mint kétszer annyian említettek maguktól lakossági terheket csökkentő kormányzati intézkedést. A kormány számára kedvezőtlen CEU-ügy fokozatos háttérbe szorulása is segíthetett a Fidesznek, bár kétségtelen, hogy olyan témák is felbukkantak, amelyek aligha növelték a kormány támogatottságát (metró-problémák, a fociválogatott andorrai vereségét követő diskurzus). Figyelemre méltó az is, hogy a választóközönséget hidegen hagyta a plakáttörvény, az orosz befolyás kérdése, és a pártpolitikai csatározások is, pedig csupa olyan ügyről van szó, amelyek sokat szerepeltek a médiában (lásd második táblázat utolsó két oszlopa).

 2. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája júniusban

(Az első öt oszlop a június 16-21-i Medián közvélemény-kutatás százalékos megoszlásai: spontán említések arra a kérdésre, hogy "mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart"?. Az utolsó két oszlop a TV2 és RTL híradó tartalomelemzése, a május 29 és június 15 közötti híradós bejátszasaik százalékos aránya.)

A leginkább szembeszökő tendencia azonban az, hogy a válaszadók 18 százaléka – többen, mint a legutóbbi két alkalommal – szinte szó szerint visszaadta a kormánypropaganda jelszavait (Soros, migránsok stb.). Ez az arány csak hajszálnyival kisebb azok számánál, akik a kormány számára kellemetlen témákat (egészségügy, oktatás, korrupció, rossz életszínvonal) említettek. Ez nem kis teljesítmény a kormányzati kommunikáció részéről: a valós társadalmi problémákat elég sikeresen tudta feledtetni a saját – valóságtól elrugaszkodott – “szabadságharcos”, Soros-ellenes narratívájával. Az eredeti cél, a figyelemelterelés maradéktalanul teljesült. 

Hogy mennyire veszélyes lett volna a kormány számára, ha a politikai napirendet a valós problémák dominálják, azt jól jelzi, hogy a bizonytalanok – pártpreferenciával nem rendelkezők – napirend-érzékelése egyedül abban tér el a teljes népességétől, hogy ezekre a témákra sokkal fogékonyabbak. Minden harmadik párt nélküli szavazó egészségüggyel, oktatással, korrupcióval, vagy rossz életszínvonallal összefüggő dolgot említett a hónap legfontosabb eseményeként (aláhúzással kiemelt számok), míg a közvélemény pártok által vezetett része számára ezek a kérdések csak fele akkora arányban voltak fontosak. Még az ellenzéki pártok hívei is jóval kisebb arányban idézték fel ezeket.  

Mindez világosan mutatja az ellenzéki kommunikáció kudarcát: nemcsak a hozzájuk kötődő értelmiségiek, hanem még a vezető politikusaik is nagy elánnal támadták a kormányzati propagandát – ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyták volna. Így a nekik jutó – eleve szűkebb – médiafelület jelentős részét is olyan témának szentelték, amely a bizonytalanokat csak még jobban kiábrándítja a politikából. Márpedig pont az ő megszólításukkal lehetne megdönteni a Fidesz többségét. Ebben az olvasatban válik érthetővé, miért tartalmazott annyi túlzást, nyílt hazugságot, provokatív állítást is a kormánypropaganda: éppen az volt a célja, hogy kikényszerítse a reakciókat az ellenzékből (vagy az EU-ból, a nemzetközi szervezetekből, akár magából Soros Györgyből), újabb muníciót adva ezzel a kormányzati narratívának. Hasonlóképpen, a kormányfő Horthy Miklóst dicsérő mondatai is ezt a célt szolgálták: a törzsbázis jelentős része egyetért a kijelentéssel, az ellenzéket felháborítja, a bizonytalanokat pedig még jobban elkedvetleníti. Ahogy Széky János írta meg egy kiváló cikkében: “ha az ellenzék nem bírja ki, hogy minden rögtönzött tabusértéskor a maga okosságát, felvilágosultságát és erkölcsi magasabb rendűségét kezdje bizonyítani – magának, akkor addig sem foglalkozik a kormányzás minőségével. S ez Orbánéknak nagyon kellemes és hasznos.” A gumicsont olyan jól sikerült, hogy nemcsak a baloldali értelmiségiek fakadtak ki, hanem mindhárom ellenzéki miniszterelnök-jelölt – Vona Gábor, Botka László és Karácsony Gergely – saját Facebook-posztot szentelt a témának, reagálva a miniszterelnök kijelentésére. Bokros Lajos és Fodor Gábor szívességet tesznek a Fidesznek azzal, hogy nyilvános levelekben magasztalják Soros Györgyöt: ezzel ugyan mindkét politikus felhívja magára a figyelmet, de valójában csak ahhoz a diskurzushoz asszisztálnak, amely bebetonozza a kormányt.

A másik dolog, ami taszítja a politika iránt nem érdeklődő szavazókat, az az ellenzéki összefogás témája, és általában a pártpolitikai kérdések. Minden ilyen Facebook-bejegyzés számos kommentet fog maga után vonni a politikakedvelő értelmiség részéről, de az apolitikusabb választó számára pusztán azt az érzetet kelti, hogy a politikusok inkább magukkal – a képviselői helyeikkel, a hatalommal – törődnek, mintsem az ország sorsával. Botka László legutóbbi három posztjából kettő egyaránt Tamás Gáspár Miklós cikkével foglalkozik, ami ismét a választási együttműködési kérdésről szól (bármilyen meglepő is TGM állítása). Néhány hónapja olyan interjút adott Botka, ahol ugyan maga is felismerte, hogy az átlagválasztónak elege van az összefogás-diskurzusból, mégis az egész interjút a Gyurcsány Ferencről és a többi párthoz fűződő viszonyáról szóló mondatai dominálták. Hogy nem magától mondta, hanem a riporter kérdezte? A magyar baloldal számos tagja példaként tekint Jeremy Corbyn kampányára, ám nem veszi észre, hogy az többek között éppen attól volt sikeres, hogy nem arról szólt, kivel kötne koalíciót, nem esélyeket latolgatott - hanem jövőképet kínált a választóknak. Még ha a számára kellemetlen közvélemény-kutatási adatokról  vagy az esetleges koalíciókötésről kérdezték, akkor is elhárította a felvetéseket és visszakanyarodott arra, amivel valójában meg lehet szólítani a szavazókat: a társadalmi víziójára. 

Elviekben szinte minden politikus érti, hogy a kolbászkészítésnek nem a folyamatát, csak az eredményét kellene megmutatni, a gyakorlatban viszont mégis mintha épp azok a pártok feledkeznének meg erről elég gyakran, amelyek részt vettek a 2014-es Összefogásban. Még mindig van hátra kilenc hónap a választásokig, és minél előbb zárja le ezt a kérdést a baloldal, minél kevesebbet beszél róla a nyilvánosság előtt, annál kisebb kárt tesz önmagában. 

A választóközönség jelentős része a politikai ízlésével ellentétes médiából is szokott tájékozódni, és a vidéki emberek médiahasználata is csak néhány csatorna esetében tér el jelentősen a fővárosiakétól, jóval több a hasonlóság, mint a különbözőség. Ennek ismeretében talán már nem meglepő, hogy a Medián. 2017 április 21-e és 26-a között felvett adatai szerint a népesség az áprilisi politikai napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül, egységesen érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – előre megadott válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. Ráadásul a többség a kormányzatot élesen bíráló álláspontot osztotta.

Az utóbbi hetek-hónapok egyik legtöbbet tárgyalt kérdése az, hogy a CEU-ügy csökkentette-e a Fidesz népszerűségét. Korábban már írtam róla, hogy számos ügy gyakran csak hosszú távon fejti ki hatását, mivel nem (csak) önmagában fontos, hanem alkalmasint megváltoztatja a politikai diskurzus dinamikáját, a politikai szereplők narratíváját. Véleményem szerint könnyen lehet, hogy a CEU is ilyen ügy.

A CEU-val kapcsolatos elemzéseket alapvetően dominálta a következő megállapítás: igaz, hogy a fővárosban sokan tiltakoztak az egyetem ellehetetlenítése ellen, ám a vidékieket és az alacsonyabb végzettségűeket az ügy hidegen hagyta. Sőt, a feltételezések szerint az utóbbiakhoz ezek a hírek jó eséllyel el sem jutottak, mivel ők Mészáros Lőrinc megyei napilapjaiból és a kormánypropaganda híradóiból (közszolgálati tévék és TV2) tájékozódnak, így tehát alternatív valóságban élnek. Böcskei Balázs szerint „kutatások hiányában is megállapítható, hogy a CEU ügye és a tiltakozások jelen formája nem képes az internetadóhoz vagy a vasárnapi zárva tartáshoz hasonló, társadalmi csoportokon, osztályokon, érdekeken és szavazótáborokon átívelő „mozgalmi” koalíciót létrehozni.” (Kiemelés tőlem).

Noha teljes bizonyosságot nem remélhetünk ezekben a kérdésekben, azért a fenti feltételezések igazságtartalmáról sokat elárulnak a rendelkezésre álló adatok. A Medián és a Mérték médiaelemző műhely 2016 szeptemberében végzett átfogó kutatása szerint a magyar lakosság médiafogyasztása kifejezetten sokszínű és alapvetően nem pártos. Hasonló arányban nézik a kormányzati és ellenzéki csatornákat a Fidesz, a baloldal, és a Jobbik hívei: a lakosság igen jelentős része politikai ízlésével teljesen ellentétes médiatartalmat is fogyaszt (ezért is tűnik az én szememben öngólnak az MSZP kormánypárti médiát bojkottáló döntése). Sőt, még csak az sem igaz, hogy vidéken a választópolgárok egyoldalúan függnének a kormánypropagandától: az 1. ábrából látszik, hogy a legbefolyásosabb médiacsatornák közül egyedül – az ebben a mezőnyben olvasottság szerint másodvonalbelinek számító – 444.hu hírportál és a megyei napilapok (és félig-meddig még a Simicska kezéből kivett ClassFM) azok, amelyeknek karakteresen fővárosi (444), illetve vidéki (megyei napilapok) közönsége van. Az összes többit vegyesen fogyasztják a budapesti, városi, és még a kistelepüléseken élő választópolgárok is. Ki gondolta volna például, hogy az ATV-t és a HírTV-t hasonló arányban nézik a kistelepüléseken (és nagyobb arányban a városokban), mint amennyien a megyei napilapokat olvassák? Vagy azt, hogy a falvakban élők kétharmada már 2015-ben is rendelkezett okostelefonnal? (A Facebook esetében azoknak az arányát jelöli az ábra, akik legalább heti rendszerességgel onnan tájékozódnak.)

1. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői településtípus szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

Drámai különbségek végzettség tekintetében sincsenek, egyedül az internet-alapú tájékozódás az, amely észrevehetően kevéssé jellemző az alacsonyabb iskolai végzettségű választópolgárokra. Az persze igaz, hogy az RTL híradó néhány perces hírblokkjai kivételével kirajzolódik az a tendencia, hogy a kormánypárti csatornákat arányaiban több kistelepülésen élő, az ellenzékieket pedig több fővárosi követi. Ugyanakkor a kép összességében túl vegyes ahhoz, hogy a baloldali ellenzék vidéki kudarcait elsősorban a médiának tulajdonítsuk: az okokat inkább máshol kellene keresni.

2. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői iskolai végzettség szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

Ezek után már talán nem meglepő, hogy a Medián 2017. április 21-e és 26-a között készült felmérése szerint a népesség az áprilisi napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – felkínált válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. A szakirodalom szerint a spontán említések mutatják meg a legjobban, hogy mi van a választók közéleti gondolkodásának középpontjában – ez talán közelíti azt, hogy valójában mennyire gondolják fontosnak az egyes témákat, eseményeket. Az alábbi táblázat első felében (közvélemény-kutatás) az látható, hogy az egyes társadalmi csoportok milyen jellegű, témájú ügyeket említettek (a különböző említéseket utólag vontam össze ezekbe a kategóriákba), a második felében (tartalomelemzés) pedig azt, hogy a két vezető híradó milyen arányban foglalkozott velük.

1. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája áprilisban.

(„Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?” Spontán említések, illetve híradós bejátszások százalékos aránya)

Vastagon kiemelve látható, hogy a teljes mintában a CEU-ügy (és a vele összevont, de jóval kevesebbszer említett civiltörvény) mennyire háttérbe szorított minden mást: az első három sorban feltüntetett témák együtt az említések több mint felét kapták. A válaszok többségéből nem derült ki, hogy mi az illető véleménye, igaz, minden tizedik válaszban karakteres kormánykritika volt felfedezhető (második sor), és csak minden huszadik válaszról derült ki az, hogy támogatja a Fidesz elképzeléseit („sorosozás”, „műbalhé” stb válaszok, harmadik sor). Összességében azonban a hónapot a kormány számára kedvezőtlen ügyek uralták: a „szokásos” korrupciós ügyek (negyedik sor) és a nyomor felidézése (utolsó előtti sor) nem volt ritka, de az orosz befolyástól való félelem és az – utóbb visszavont – munkatörvénykönyv módosítás-tervezete sem erősítette a kormány iránti szimpátiát. Mindössze 17 százalék volt azok aránya, akik kifejezetten a Fidesz forgatókönyve szerinti válaszokat adtak (a migránsoktól, Brüsszeltől és Sorostól való félelem, illetve népjóléti intézkedések). Az, hogy 7 százaléknyi válaszadó több hónappal korábbi ügyet említett, bizonyítja, hogy a közvélemény jelentős része csak jókora késéssel tudja követni a politikát. Szintén fontos tanulsága az adatoknak, hogy csak kismértékben függ össze a pártválasztás és a napirend-észlelés: még a kormánypártiak zöme számára is a CEU volt a legfontosabb téma. Szintén minimálisak az eltérések a kistelepülésen élők, illetve a két vezető kereskedelmi híradót nézők válaszainak mintázatában is. Az utóbbi különösen annak fényében meglepő, hogy egyébként mennyire más dolgokat kívántak tematizálni a híradók: noha a Tények nagy műsoridőt szentelt Vona Gábor, az RTL Klub pedig a kormány ekézésének, a nézőik napirend-érzékelésében ez nem látszott meg. Februárhoz hasonlóan most áprilisban is kirajzolódott a két híradó teljesen ellentétes témaválasztása: az RTL Klub szinte csak ellenzéki, a Tények szinte csak kormánypárti ügyekkel foglalkozott, mindkettő az „elvárható” hangvételben, tálalásban.

Végül, CEU-ügyben a vélemények irányára is vonatkozott két kérdés. Az ezekre adott válaszokból kiderül, hogy a népesség túlnyomó többsége elítéli a „Lex CEU”-t: a tüntetések céljaival is jóval többen értenek egyet, mint ahányan nem (3.  ábra), amikor pedig egy karakteres ellentétpárból kellett választani, akkor az ellenzéki véleményt (szégyenteljes, hogy a kormányzat ellehetetlenít egy kiváló egyetemet) osztotta a társadalom abszolút többsége, a kormánypártival (a CEU privilegizált helyzetben van, jogos az új szabályozás) csak bő egyharmad értett egyet (4. ábra). Ráadásul az ellenzéki vélemény nagyon sarkosan lett megfogalmazva, erős jelzőkkel, egy enyhébb állításra talán még többen bólintottak volna rá. Noha nincs az ábrán, de semmilyen szignifikáns különbség nem volt településtípus és iskolai végzettség szerint: a vidékiek és a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők is ugyanilyen arányban ítélték el a kormány törekvését. Egyedül a kormánypárti szavazók helyeslését nyerte el a felsőoktatási törvény módosítása, noha figyelemre méltó, hogy még közülük is minden negyedik válaszadó ellenezte a törvényt. Még a párt nélküliek és a Jobbik szimpatizánsai is több, mint kétszer annyian ellenzik, mint támogatják, a baloldali választóközönség pedig egyhangúan utasítja el.

3. ábra. A CEU-s és civil tüntetésekről szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)

4. ábra. A „Lex-CEU”-ról szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)

A ma nyilvánosságra hozott Závecz-kutatással együtt a személyes adatfelvételt végző cégek áprilisi-májusi átlaga szerint egyértelműen - hibahatáron túli mértékben - csökkent a Fidesz támogatottsága a 2017 januári mérésükhöz képest. Az alábbi táblázatban foglalom össze a legfrissebb adatokat, a legjobb előrejelzési indikátornak számító “pártot választani tudók” kategóriája alapján. A kormánypárt tavaszi visszaesése még önmagában nem veszélyezteti az abszolút többségét (sőt, a kétharmadot sem zárja ki), ám ha csak a legutóbbi két face-to-face felmérést – Medián és Závecz átlaga, jelenleg ugyanis egyedül ezektől várható, hogy a CEU-ügy hatását is kimutassák – vesszük figyelembe, akkor Fidesz egy veszélyes zónába csúszott bele. A legnagyobb pártot véleményem szerint felülmérik a kutatások: ha ennek megfelelően levonunk tőle négy százalékpontot, és abból hármat szétosztunk a riválisai között, akkor szerintem a valósághoz közelebb eső képet kapunk. Így ugyan még mindig viszonylag kényelmes mandátumtöbbséget szerezne a kormány, de mindössze három százalékpontra lenne az abszolút többsége – azaz a NER változatlan folytatásának – elvesztésétől. Ez a táblázat utolsó előtti sorában van, azt mutatja, hogy a Fidesz nagyságrendileg 33-34 százalékos népszerűség mellett veszíthetné el a parlamenti többségét a mandátumbecslésem alapján. A táblázatban bemutatott forgatókönyvek feltételezései a következőek voltak. (Zárójelben azt is odaírtam, hogy ezek a kormánynak kedvező vagy kedvezőtlen feltételezések-e. A feltételezésekre a mandátumbecslés miatt volt szükség.)

• A baloldal (MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd, Liberálisok) minden körzetben csak egy jelöltet állít, és az összes szavazójuk támogatja a közös jelöltet. (Ez a kormány szempontjából pesszimista, az ellenzékéből nagyon optimista feltétel, jelenleg ennek még hiányoznak a feltételei.)
• A Fidesz 150 ezer határon túli voksot kap (2014-ben 120 ezret kapott, ez egyébként csak egy-egy mandátum sorsát befolyásolná)
• A Nyugaton dolgozó magyarok közül senki sem szavaz (csak így tudtam számolni, ők ugyanis nincsenek benne a közvélemény-kutatásokban. Ez a kormány számára extrém optimista feltételezés, a Fidesz valószínűleg emiatt a feltételezés miatt veszíthet a legtöbb mandátumot – a kulcskörzetekben nagyon sokat számíthatnak az ő voksaik.)
• A Fidesz abszolút többségének elvesztése (utolsó előtti sor) esetén úgy kalkuláltam, hogy az LMP, Momentum és Kétfarkú Kutyapárt alkotta “tömb” legalább 7.8 százalékot szerez - teljesen függetlenül attól, hogy a három alakulatból melyik játssza a vezető szerepet. (Jelenlegi tudásunk szerint ezek azok a pártok, amelyek nem kívánnak sem a Fidesszel, sem az MSZP vezette baloldallal együttműködni, noha az bizonytalan, hogy egymással mennyire hajlandóak. Ez is csak 1-2 mandátum sorsát döntheti el, kivéve, ha egyik sem jut be a parlamentbe.)
• Noha az Integrity Lab telefonos és a Závecz Research személyes kutatása szerint a visszaesés a fővárosban sokkal nagyobb mértékben fedezhető fel, mint a falvakban, ezekre még nem korrigált a modell, mivel ilyen összefüggést csak több hónapnyi személyes adatfelvétel összevonása után fogadhatnánk el bizonyítottnak. Mindenesetre a Fidesznek választásmatematikai szempontból inkább kedvező lenne, ha csak a fővárosban veszített volna teret, hiszen ott ezzel csak kevés extra választókerületet bukna el emiatt. Az viszont már súlyosabb probléma lenne a kormány számára, ha a kulcskörzetek jó részét adó megyei jogú városok kategóriájában is csökkenésnek indulna a népszerűsége.
• (A Závecz Research-nél nem láttam pártválasztókra vonatkozó adatot, így ott ezeket a teljes népességra vonatkozó adatból kiindulva számoltam ki.)

 A pártok támogatottsága a pártválasztók körében a legfrissebb személyes adatfelvételek alapján (százalék) 

Az adatokból még inkább az látszik, amit februárban írtam: a Fidesz fölénye törékenyebb, mint sokan - köztük ellenzéki politikusok - gondolják. 

#IstandwithCEU
“A tiltakozás sikere két dolgon fog múlni: kik csatlakoznak hozzá, és milyen ellen-narratívát, egymondatos értelmezést sikerül elfogadtatni. Ha a csatlakozók között számos jobboldali, konzervatív állampolgár lesz (ezért volt kulcsfontosságú Balázs Zoltán gyors kiállása), ha a tiltakozók köre túlnyúlik a hazai és nemzetközi jogvédő szervezeteken, ha az Orbán-kormánnyal egyébként nem ellenséges politikusok (európai konzervatívok, amerikai republikánusok) is felemelik a szavukat, ha komoly tüntetést sikerül szervezni, a kormány nagyon könnyen elszigetelődhet” – írtam ezt március 29-én. A belföldi és külföldi tiltakozók sokasága és sokfélesége minden várakozást felülmúlt, a kormány mégis villámgyorsan elfogadta a törvényt, Áder pedig aláírta. A tiltakozások tehát hiábavalóak voltak? A kormány támogatottsága nem fog megrendelülni?

Biztos tudásunk erről most még nem lehet, talán az április végi, májusi felmérések segítenek majd ezt megítélni. Én most úgy látom azonban, hogy korántsem voltak hiábavalóak, Orbán hibázott (mármint politikai számításban, a blogom ezzel kíván foglalkozni). Ilyen fontos döntést a Fideszben valószínűleg nem hoztak meg belső közvélemény-kutatás nélkül: könnyen lehet, hogy Áder épp a beérkező adatok miatt várt az utolsó pillanatig. Az adatok pedig ezek szerint azt mutathatták, hogy a CEU-ügynek legalábbis nincs érdemi negatív hatása a kormány népszerűségére - különben visszakoztak volna, ahogy azt tették az internetadó, a vasárnapi zárvatartás és az olimpia esetében is. Mi volt akkor a hiba?

Először is, ha volt is ilyen belső felmérés, aligha értelmezték jól. Minden ügynek van átfutási ideje: hetek, hónapok és részletes felmérések szükségesek ahhoz, hogy mérlegre tudjuk tenni a hasznot és a kárt. Másodszor, stratégiai döntésekhez bölcs dolog felméréseket használni, de nagy rövidlátásra vall, ha valaki ennyire direkten csak az alapján dönt. Orbán 89-es beszéde a Nagy Imre újratemetésén nem volt túl népszerű a maga korában, mégis később óriási hitelességet kölcsönzött a miniszterelnöknek. Medgyessy Péter mai fejjel felfoghatatlan javaslata, miszerint a 2004-es EP-választáson közös listán induljon az MSZP és a Fidesz, akár népszerűnek is tűnhetett akkor a kutatások alapján, mégis, a képtelen ötlet nagyon közvetlenül járult hozzá a miniszterelnök bukásához. Harmadszor, az is intő jel lehet a Fidesz számára: akár a 2015-ös időközi választásokról, akár olimpiai aláírásgyűjtésről, akár a CEU-s tüntetésről van szó, az ellene tiltakozók száma általában jóval nagyobb volt annál, mint amit előzetesen – részben a kutatások alapján – várni lehetett.

Véleményem szerint most is egy negatív spirált indított be a miniszterelnök makacssága, melynek kifutása egyelőre ismeretlen, éppen ezért pontosan felmérni sem lehet még ebben a pillanatban. Külföldön és belföldön is szinte végtelen hosszú a tiltakozók sora, köztük számos konzervatív szereplővel. Noha voltak, akik hallgattak, tartózkodtak, egyetlen olyan értelmiségit sem találhatunk, aki nyíltan a kormány mellett foglalt volna állást ebben a kérdésben és ne függne tőle egzisztenciálisan - sőt, a táboron belül is hajszálrepedések fedezhetőek fel.

Persze jogosan merülhet fel, hogy a szavazópolgárok döntenek, akiknek az értelmiség csak egy kis részét tesz ki – sőt, még meg is lehet lovagolni az elitellenességet, Trump például talán még hasznot is tudott húzni a sok ellene írt petícióból. Az átlagválasztót személyesen nem érinti a CEU ügye, vidéken csak nagyon kevesen demonstráltak az egyetem mellett. Ez mind igaz – alighanem a kormány is ebben bízik –, ám az átlagválasztónak kapaszkodókra, hivatkozási alapra, véleményvezérekre van szüksége. A kormánypárti propaganda ezeket igyekszik is szállítani, ám hosszútávon még az sem tudja elválasztani a hírfogyasztóit a valóságtól. Márpedig az egész világgal harcban álló kormány képe, a szankciókkal fenyegető Európai Néppárt, a külügyminiszterrel bilaterálisan nem érintkező amerikai és német külügy elég kellemetlen üzenet (és hol van még a folyamat vége!). Ne feledjük: nemcsak a teljes magyar lakosság, hanem még a kormánypárti és jobbikos szavazók is EU-pártiak, és Oroszországgal szemben inkább nyugatbarátok.

Az elszigeteltség belföldön is állandósul: a hetvenezres vasárnapi tömeg látványa, a szüntelenül tiltakozó fiatalok képe sokáig kísérteni fogja a kormányt: nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a “balliberálisokról” van szó. Az ellenoldal elkötelezettsége és határozottsága nő, a saját tábor pedig elbizonytalanodik, még az Orbán tévedhetetlenségébe vetett hit is megkérdőjeleződhet. A helyzet az autósztrádán szembeforgalomra utaló vicchez kezd hasonlítani.

Ha a folyamatot a kormánynak nem sikerül átértelmeznie – ennek egyelőre semmi jele –, akkor nem kizárt, hogy ez az egész (eddig egyébként rendkívül sikeres) kormányzati narratívát alááshatja: ha előkerül a szabadságharc szó, akkor egyre többen inkább a CEU-ra, mintsem a migránsokra fognak gondolni, talán még Soros Györgyből is inkább egyetemalapító, mintsem migránssimogató lesz. (Kósa már próbált is terelni.) 

Az egészben az a legfurcsább, hogy – úgy tűnt – Orbánnak lett volna alternatívája. Látszatengedményeket tehetett volna, amivel megpróbálhatta volna megosztani a tüntetőket (némileg hasonlóan a felsőoktatási tüntetésekhez). Akár egy politikai, akár egy jogi vétóval átírhatták volna úgy a törvényt, hogy az még mindig ártalmas legyen a CEU-nak, de azt mondhassák, hogy lám-lám, itt demokrácia van, a kormányra lehet hatni. Persze ez lehet, hogy gyengeségnek hatott volna – ám ha ezután változtat Orbán a már életbe lépett törvényen, az még kínosabb lesz a kormány számára. Annál már csak az lehet kínosabb, ha továbbra sem engednek jottányit sem.