Róna Dániel blogja


9. Medián napi(t)rend. Miért van csúcson a Fidesz?

2017. november 12. 20:02 - RónaDániel

Minden felmérés szerint 2017 októberében rég nem látott csúcsra ért fel a Fidesz támogatottsága, miközben az ellenzéki pártok – az LMP és a DK kivételével – lejtmenetbe kerületek az utóbbi hónapokban.  Különösen 2017 májusához képest szembetűnő a változás: mindössze négy hónap alatt a Fidesz bő 10 százalékponttal növelte a népszerűségét, az MSZP pedig támogatóinak majdnem felét elveszítette ebben az időszakban. Mi az oka a kormány sikerének és az ellenzék gyengélkedésének?

  1. Táblázat. Az állampolgárok napirend-érzékelése és a vezető híradók politikai témájú bejátszásai.

 (Az első öt oszlop az október 20-a és 25-e között készült Medián közvélemény-kutatás eredménye. A számok azt mutatják, hogy a válaszadók hány százaléka említette magától – tehát felkínált válaszlehetőségek nélkül – az adott eseményt. A hatodik oszlop összehasonlítási alapként szolgál, a 2017. júniusi adatokat mutatja. Az utolsó két oszlop a TV2 és RTL híradó tartalomelemzése alapján, az október 1-je és 19-e közötti híradós bejátszásaik százalékos arányát mutatja.)

okt_tabl1.jpg

A Medián napirendelemzésének adatai egyfelől azt mutatják, hogy a CEU-s kisiklás után a kormány visszatért a számára kedvezőbb, kockázatmentesebb útra, az ellenzék viszont nagyon eltévedt. A javuló gazdasági közhangulat és a jelentős kampányerőforrás-fölény már eleve behatárolja az ellenzék lehetőségeit, a kormány ráadásul ügyesen adagolja a népjóléti intézkedéseket: majdnem minden hónapra jut egy-egy. Most októberben a nyugdíjprémiumot jelentették be, amit igen sok válaszadó fel is tudott idézni. A szokásossá vált migráns-ügyet is sikerült – elsősorban a nemzeti konzultációval – napirenden tartani, ám talán intő jel lehet a kormány számára, hogy a korábbiakhoz képest több – mintegy 3 százaléknyi – válaszadó jelezte, hogy már a könyökén jön ki a “Soros-terv”. Az őcsényi történésekkel, az arra adott miniszterelnöki reakcióval az RTL Klub és az ellenzéki pártok sokat foglalkoztak, ám ismerve a migráció kiemelkedően erős társadalmi elutasítottságát, ez aligha ártott a kormánynak. A kormány számára akár csak minimális veszélyt jelentő népszavazási kezdeményezésekben (korrupció elévülése, mobilgát) mutatott visszakozás is azt mutatja, hogy felismerték: fölényes helyzetükben az is elég lehet, ha nem kockáztatnak, nem konfrontálódnak éles kérdésekben.

Első ránézésre az ellenzék feladata is egyszerű: nem kell mást tenniük, mint felhívniuk a figyelmet a Fidesz három gyenge pontjára, az egészségügyre, az oktatásra, és a korrupcióra. Érdemes megfigyelni, hogy – a júniusi elemzéshez hasonlóan – ezek azok a területek, amelyeket a párt nélküli szavazók is nagyobb arányban említenek a hónap legfontosabb ügyeként. Noha biztos, hogy elviekben ezt nagyon jól tudják az ellenzéki pártok,  a gyakorlatban mégis kevés olyan akciót, eredeti kezdeményezést tudtak felmutatni, amelyek mobilizálták volna a választókat. Noha a Jobbik béruniós aláírásgyűjtése biztosan népszerű, átütő sikert nem hozhat addig, ameddig csak egyetlen válaszadó számára volt ez a hónap legfontosabb ügye. Az is feltűnő, hogy messze a jobbikosok említettek a legnagyobb arányban semleges vagy belpolitikától független eseményeket: mintha náluk egy kicsit még mindig tartana a nyári uborkaszezon. A párt az elmúlt hónapokban nem jött elő olyan javaslattal, amely emlékezetes maradt volna akár csak a saját támogatói számára.

Mindezzel együtt a Jobbik problémái teljesen eltörpülnek a baloldaléhoz képest. A Jobbiknál az utóbbi időben semmilyen belharc nem volt, van viszont vezetőjük, szervezetük, van miért aláírást gyűjteniük, kampányuknak van egy egymondatos vezérfonala, és a nekik jutó médiafelületet nem arra használják, hogy saját magukkal foglalkozzanak. Összességében nem olvastam még olyan véleményt (és én se állítanám), hogy a Jobbik fő célja ne a kormányváltás lenne - az már más kérdés, hogy ezt mennyire jól csinálják. 

A baloldalon ezzel szemben szinte az összes felsorolt feltétel hiányzik. A „demokratikus ellenzék” pártjainak jutó médiafelület jelentős részét a választási együttműködés technikájáról szóló kérdések teszik ki, és ez így is lesz mindaddig, amíg nem teszik nyilvánvalóvá, hogy milyen formációval indulnak a választáson. Hiába tudják, hogy az egészségügyről, az oktatásról és a fideszes korrupcióról kellene beszélniük, addig csak nagyon kevés lehetőségük lesz erre, amíg az együttműködési kérdést nem zárják le. És hogy miért nem zárták le eddig, amikor a képlet már az év első felében is ugyanez volt? Azért, mert (legalábbis nagy többségükben) arra várnak, hogy majd a jelöltállításig hátralévő néhány hónapban megerősödnek, és akkor majd jobb pozícióból tárgyalhatnak. Csakhogy jelenleg olyan mértékű a Fidesz fölénye, hogy Angyalföld kivételével valószínűleg az összes választókerületet megnyernék, sőt, még listás helyekből is csak mintegy harminchárom jutna a Jobbikon kívüli ellenzéknek, az LMP-től a DK-ig mindnek összesen. (És ez még akkor is igaz, ha a felmérések némileg túl is becsülik a kormány támogatottságát. Fidesz: 49, baloldali-liberális pártok: 24, Jobbik: 18, LMP: 6 százalékot ütöttem be a mandátumkalkulátorba.) Összehasonlításképpen: a 2017. májusi helyzet alapján, hasonló mértékű – 3-4 százalékpontos – túlbecslést feltételezve (Fidesz: 40, baloldali-liberális pártok: 33, Jobbik: 18, LMP: 5), 30 egyéni győzelmet is arathatott volna a baloldali-liberális blokk – még az LMP-vel való koordináció nélkül is (az LMP-t is beleértve 36 listás hely mellett). Nehéz ezt máshogy értelmezni, minthogy az adott pártok vagy politikusok – rosszul felfogott – egyéni érdeke látványosan felülírta azt, hogy megakadályozzák a kormánytöbbséget. Néhány szereplőnek valamelyest nőtt ugyan a részaránya a Jobbik nélküli ellenzéki tortából, csakhogy közben a torta szinte a felére zsugorodott össze!

Pedig a “fundamentumok” nem változtak: az RTL híradó még így se foglalkozott kevesebbet a kormányzat korrupciós ügyeivel, mint tette azt júniusban, csakhogy Botka visszalépése még az ellenzéki közönség figyelmét is elterelte ezekről a kérdésekről. Hiába ítélte el október elején hivatali vesztegetés miatt a Debreceni Törvényszék a korábban fideszes volt polgármestert, Veres Margitot – sőt, az Átlátszó riportja szerint az ügyben az az akkori polgármester, jelenleg fideszes parlamenti képviselő Tiba István is érintett –, az ügyet az ellenzék szinte egyáltalán nem volt képes meglovagolni, nem csoda, hogy egyetlen válaszadó sem említette meg. Czeglédy Csaba ügye ugyanakkor a TV2 híradójának legtöbbet tárgyalt eseménye volt, a válaszadók egy kis csoportja fel is tudta idézni az ügyet. Természetesen az ellenzék mutogathat az asszimetrikus médiahelyzetre vagy akár a bíróság ítélkezési gyakorlatára, ám ennél – a semminél – azért talán többet lehetett volna kihozni az ügyből. Azt se lehet mondani, hogy a kéményseprők tiltakozását vagy a Tesco-dolgozók tüntetését ki tudta volna használni az ellenzék: a támogató nyilatkozatokon kívül semmilyen módon nem mozgósítottak, nem szenteltek komoly figyelmet és jelentősebb erőforrásokat az ügyeknek - így aztán nem véletlen, hogy ezek az a kérdések is kimaradtak az állampolgárok látóteréből.

Azt most még nem lehet megmondani, hogy a választás eldőlt-e már, de az biztos, hogy akár csak a – jelenleg valószínűnek tűnő – kétharmad megakadályozásához is arra lenne szükség, hogy az ellenzék hozzáállása és tematizálása gyökeresen megváltozzon.  Mégpedig nem a választás előtt öt héttel, hanem már most.

 

2 komment

8. Medián napi(t)rend: Miért erősödött vissza a Fidesz 2017 júniusára?

2017. július 13. 19:11 - RónaDániel

A lakosság terheit csökkentő gazdasági intézkedések mellett sikeres volt a kormány kommunikációs törekvése, hogy a közvélemény figyelmét Soros Györgyre, és a hozzá kapcsolódó „szabadságharcos” diskurzusra irányítsa. Az ellenzék részben maga is hozzájárult ehhez, ráadásul a baloldali pártok túl sokat foglalkoztak a nyilvánosság előtt az esetleges választási együttműködés kérdésével, így a valós társadalmi problémákra kevesebb figyelem irányult, pedig a párt nélküli szavazókat ez jobban érdekelte volna.

A személyes megkérdezésen alapuló közvélemény-kutatások átlaga szerint a Fidesz az április végi mélypontja után júniusra enyhén, de szignifikánsan visszaerősödött. Mi ennek az oka?

  1. táblázat. A Fidesz támogatottsága a pártot választók körében, 2017 május-június (százalék)

blog_jul_1.jpg

Először is, ahogy a januári napirend-elemzés is megmutatta, a magyar lakosság gondolkodása rendkívül materiális, a gazdasági intézkedések általában markánsan tükröződnek a napirend-érzékelésben, és így a pártválasztási szándékokban is: az áprilisinál több, mint kétszer annyian említettek maguktól lakossági terheket csökkentő kormányzati intézkedést. A kormány számára kedvezőtlen CEU-ügy fokozatos háttérbe szorulása is segíthetett a Fidesznek, bár kétségtelen, hogy olyan témák is felbukkantak, amelyek aligha növelték a kormány támogatottságát (metró-problémák, a fociválogatott andorrai vereségét követő diskurzus). Figyelemre méltó az is, hogy a választóközönséget hidegen hagyta a plakáttörvény, az orosz befolyás kérdése, és a pártpolitikai csatározások is, pedig csupa olyan ügyről van szó, amelyek sokat szerepeltek a médiában (lásd második táblázat utolsó két oszlopa).

 2. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája júniusban

(Az első öt oszlop a június 16-21-i Medián közvélemény-kutatás százalékos megoszlásai: spontán említések arra a kérdésre, hogy "mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart"?. Az utolsó két oszlop a TV2 és RTL híradó tartalomelemzése, a május 29 és június 15 közötti híradós bejátszasaik százalékos aránya.)

blog_jul_3.jpg

A leginkább szembeszökő tendencia azonban az, hogy a válaszadók 18 százaléka – többen, mint a legutóbbi két alkalommal – szinte szó szerint visszaadta a kormánypropaganda jelszavait (Soros, migránsok stb.). Ez az arány csak hajszálnyival kisebb azok számánál, akik a kormány számára kellemetlen témákat (egészségügy, oktatás, korrupció, rossz életszínvonal) említettek. Ez nem kis teljesítmény a kormányzati kommunikáció részéről: a valós társadalmi problémákat elég sikeresen tudta feledtetni a saját – valóságtól elrugaszkodott – “szabadságharcos”, Soros-ellenes narratívájával. Az eredeti cél, a figyelemelterelés maradéktalanul teljesült. 

Hogy mennyire veszélyes lett volna a kormány számára, ha a politikai napirendet a valós problémák dominálják, azt jól jelzi, hogy a bizonytalanok – pártpreferenciával nem rendelkezők – napirend-érzékelése egyedül abban tér el a teljes népességétől, hogy ezekre a témákra sokkal fogékonyabbak. Minden harmadik párt nélküli szavazó egészségüggyel, oktatással, korrupcióval, vagy rossz életszínvonallal összefüggő dolgot említett a hónap legfontosabb eseményeként (aláhúzással kiemelt számok), míg a közvélemény pártok által vezetett része számára ezek a kérdések csak fele akkora arányban voltak fontosak. Még az ellenzéki pártok hívei is jóval kisebb arányban idézték fel ezeket.  

Mindez világosan mutatja az ellenzéki kommunikáció kudarcát: nemcsak a hozzájuk kötődő értelmiségiek, hanem még a vezető politikusaik is nagy elánnal támadták a kormányzati propagandát – ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyták volna. Így a nekik jutó – eleve szűkebb – médiafelület jelentős részét is olyan témának szentelték, amely a bizonytalanokat csak még jobban kiábrándítja a politikából. Márpedig pont az ő megszólításukkal lehetne megdönteni a Fidesz többségét. Ebben az olvasatban válik érthetővé, miért tartalmazott annyi túlzást, nyílt hazugságot, provokatív állítást is a kormánypropaganda: éppen az volt a célja, hogy kikényszerítse a reakciókat az ellenzékből (vagy az EU-ból, a nemzetközi szervezetekből, akár magából Soros Györgyből), újabb muníciót adva ezzel a kormányzati narratívának. Hasonlóképpen, a kormányfő Horthy Miklóst dicsérő mondatai is ezt a célt szolgálták: a törzsbázis jelentős része egyetért a kijelentéssel, az ellenzéket felháborítja, a bizonytalanokat pedig még jobban elkedvetleníti. Ahogy Széky János írta meg egy kiváló cikkében: “ha az ellenzék nem bírja ki, hogy minden rögtönzött tabusértéskor a maga okosságát, felvilágosultságát és erkölcsi magasabb rendűségét kezdje bizonyítani – magának, akkor addig sem foglalkozik a kormányzás minőségével. S ez Orbánéknak nagyon kellemes és hasznos.” A gumicsont olyan jól sikerült, hogy nemcsak a baloldali értelmiségiek fakadtak ki, hanem mindhárom ellenzéki miniszterelnök-jelölt – Vona Gábor, Botka László és Karácsony Gergely – saját Facebook-posztot szentelt a témának, reagálva a miniszterelnök kijelentésére. Bokros Lajos és Fodor Gábor szívességet tesznek a Fidesznek azzal, hogy nyilvános levelekben magasztalják Soros Györgyöt: ezzel ugyan mindkét politikus felhívja magára a figyelmet, de valójában csak ahhoz a diskurzushoz asszisztálnak, amely bebetonozza a kormányt.

A másik dolog, ami taszítja a politika iránt nem érdeklődő szavazókat, az az ellenzéki összefogás témája, és általában a pártpolitikai kérdések. Minden ilyen Facebook-bejegyzés számos kommentet fog maga után vonni a politikakedvelő értelmiség részéről, de az apolitikusabb választó számára pusztán azt az érzetet kelti, hogy a politikusok inkább magukkal – a képviselői helyeikkel, a hatalommal – törődnek, mintsem az ország sorsával. Botka László legutóbbi három posztjából kettő egyaránt Tamás Gáspár Miklós cikkével foglalkozik, ami ismét a választási együttműködési kérdésről szól (bármilyen meglepő is TGM állítása). Néhány hónapja olyan interjút adott Botka, ahol ugyan maga is felismerte, hogy az átlagválasztónak elege van az összefogás-diskurzusból, mégis az egész interjút a Gyurcsány Ferencről és a többi párthoz fűződő viszonyáról szóló mondatai dominálták. Hogy nem magától mondta, hanem a riporter kérdezte? A magyar baloldal számos tagja példaként tekint Jeremy Corbyn kampányára, ám nem veszi észre, hogy az többek között éppen attól volt sikeres, hogy nem arról szólt, kivel kötne koalíciót, nem esélyeket latolgatott - hanem jövőképet kínált a választóknak. Még ha a számára kellemetlen közvélemény-kutatási adatokról  vagy az esetleges koalíciókötésről kérdezték, akkor is elhárította a felvetéseket és visszakanyarodott arra, amivel valójában meg lehet szólítani a szavazókat: a társadalmi víziójára. 

Elviekben szinte minden politikus érti, hogy a kolbászkészítésnek nem a folyamatát, csak az eredményét kellene megmutatni, a gyakorlatban viszont mégis mintha épp azok a pártok feledkeznének meg erről elég gyakran, amelyek részt vettek a 2014-es Összefogásban. Még mindig van hátra kilenc hónap a választásokig, és minél előbb zárja le ezt a kérdést a baloldal, minél kevesebbet beszél róla a nyilvánosság előtt, annál kisebb kárt tesz önmagában. 

17 komment

7. Medián napi(t)rend: a Lex CEU társadalmi fogadtatása

2017. május 24. 14:13 - RónaDániel

A választóközönség jelentős része a politikai ízlésével ellentétes médiából is szokott tájékozódni, és a vidéki emberek médiahasználata is csak néhány csatorna esetében tér el jelentősen a fővárosiakétól, jóval több a hasonlóság, mint a különbözőség. Ennek ismeretében talán már nem meglepő, hogy a Medián. 2017 április 21-e és 26-a között felvett adatai szerint a népesség az áprilisi politikai napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül, egységesen érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – előre megadott válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. Ráadásul a többség a kormányzatot élesen bíráló álláspontot osztotta.

Az utóbbi hetek-hónapok egyik legtöbbet tárgyalt kérdése az, hogy a CEU-ügy csökkentette-e a Fidesz népszerűségét. Korábban már írtam róla, hogy számos ügy gyakran csak hosszú távon fejti ki hatását, mivel nem (csak) önmagában fontos, hanem alkalmasint megváltoztatja a politikai diskurzus dinamikáját, a politikai szereplők narratíváját. Véleményem szerint könnyen lehet, hogy a CEU is ilyen ügy.

A CEU-val kapcsolatos elemzéseket alapvetően dominálta a következő megállapítás: igaz, hogy a fővárosban sokan tiltakoztak az egyetem ellehetetlenítése ellen, ám a vidékieket és az alacsonyabb végzettségűeket az ügy hidegen hagyta. Sőt, a feltételezések szerint az utóbbiakhoz ezek a hírek jó eséllyel el sem jutottak, mivel ők Mészáros Lőrinc megyei napilapjaiból és a kormánypropaganda híradóiból (közszolgálati tévék és TV2) tájékozódnak, így tehát alternatív valóságban élnek. Böcskei Balázs szerintkutatások hiányában is megállapítható, hogy a CEU ügye és a tiltakozások jelen formája nem képes az internetadóhoz vagy a vasárnapi zárva tartáshoz hasonló, társadalmi csoportokon, osztályokon, érdekeken és szavazótáborokon átívelő „mozgalmi” koalíciót létrehozni.” (Kiemelés tőlem).

Noha teljes bizonyosságot nem remélhetünk ezekben a kérdésekben, azért a fenti feltételezések igazságtartalmáról sokat elárulnak a rendelkezésre álló adatok. A Medián és a Mérték médiaelemző műhely 2016 szeptemberében végzett átfogó kutatása szerint a magyar lakosság médiafogyasztása kifejezetten sokszínű és alapvetően nem pártos. Hasonló arányban nézik a kormányzati és ellenzéki csatornákat a Fidesz, a baloldal, és a Jobbik hívei: a lakosság igen jelentős része politikai ízlésével teljesen ellentétes médiatartalmat is fogyaszt (ezért is tűnik az én szememben öngólnak az MSZP kormánypárti médiát bojkottáló döntése). Sőt, még csak az sem igaz, hogy vidéken a választópolgárok egyoldalúan függnének a kormánypropagandától: az 1. ábrából látszik, hogy a legbefolyásosabb médiacsatornák közül egyedül – az ebben a mezőnyben olvasottság szerint másodvonalbelinek számító – 444.hu hírportál és a megyei napilapok (és félig-meddig még a Simicska kezéből kivett ClassFM) azok, amelyeknek karakteresen fővárosi (444), illetve vidéki (megyei napilapok) közönsége van. Az összes többit vegyesen fogyasztják a budapesti, városi, és még a kistelepüléseken élő választópolgárok is. Ki gondolta volna például, hogy az ATV-t és a HírTV-t hasonló arányban nézik a kistelepüléseken (és nagyobb arányban a városokban), mint amennyien a megyei napilapokat olvassák? Vagy azt, hogy a falvakban élők kétharmada már 2015-ben is rendelkezett okostelefonnal? (A Facebook esetében azoknak az arányát jelöli az ábra, akik legalább heti rendszerességgel onnan tájékozódnak.)

  1. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői településtípus szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

blog7_1.jpg

Drámai különbségek végzettség tekintetében sincsenek, egyedül az internet-alapú tájékozódás az, amely észrevehetően kevéssé jellemző az alacsonyabb iskolai végzettségű választópolgárokra. Az persze igaz, hogy az RTL híradó néhány perces hírblokkjai kivételével kirajzolódik az a tendencia, hogy a kormánypárti csatornákat arányaiban több kistelepülésen élő, az ellenzékieket pedig több fővárosi követi. Ugyanakkor a kép összességében túl vegyes ahhoz, hogy a baloldali ellenzék vidéki kudarcait elsősorban a médiának tulajdonítsuk: az okokat inkább máshol kellene keresni.

  1. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői iskolai végzettség szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

blog7_2.jpg

Ezek után már talán nem meglepő, hogy a Medián 2017. április 21-e és 26-a között készült felmérése szerint a népesség az áprilisi napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – felkínált válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. A szakirodalom szerint a spontán említések mutatják meg a legjobban, hogy mi van a választók közéleti gondolkodásának középpontjában – ez talán közelíti azt, hogy valójában mennyire gondolják fontosnak az egyes témákat, eseményeket. Az alábbi táblázat első felében (közvélemény-kutatás) az látható, hogy az egyes társadalmi csoportok milyen jellegű, témájú ügyeket említettek (a különböző említéseket utólag vontam össze ezekbe a kategóriákba), a második felében (tartalomelemzés) pedig azt, hogy a két vezető híradó milyen arányban foglalkozott velük.

  1. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája áprilisban.

(„Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?” Spontán említések, illetve híradós bejátszások százalékos aránya)
blog7_3.jpg

Vastagon kiemelve látható, hogy a teljes mintában a CEU-ügy (és a vele összevont, de jóval kevesebbszer említett civiltörvény) mennyire háttérbe szorított minden mást: az első három sorban feltüntetett témák együtt az említések több mint felét kapták. A válaszok többségéből nem derült ki, hogy mi az illető véleménye, igaz, minden tizedik válaszban karakteres kormánykritika volt felfedezhető (második sor), és csak minden huszadik válaszról derült ki az, hogy támogatja a Fidesz elképzeléseit („sorosozás”, „műbalhé” stb válaszok, harmadik sor). Összességében azonban a hónapot a kormány számára kedvezőtlen ügyek uralták: a „szokásos” korrupciós ügyek (negyedik sor) és a nyomor felidézése (utolsó előtti sor) nem volt ritka, de az orosz befolyástól való félelem és az – utóbb visszavont – munkatörvénykönyv módosítás-tervezete sem erősítette a kormány iránti szimpátiát. Mindössze 17 százalék volt azok aránya, akik kifejezetten a Fidesz forgatókönyve szerinti válaszokat adtak (a migránsoktól, Brüsszeltől és Sorostól való félelem, illetve népjóléti intézkedések). Az, hogy 7 százaléknyi válaszadó több hónappal korábbi ügyet említett, bizonyítja, hogy a közvélemény jelentős része csak jókora késéssel tudja követni a politikát. Szintén fontos tanulsága az adatoknak, hogy csak kismértékben függ össze a pártválasztás és a napirend-észlelés: még a kormánypártiak zöme számára is a CEU volt a legfontosabb téma. Szintén minimálisak az eltérések a kistelepülésen élők, illetve a két vezető kereskedelmi híradót nézők válaszainak mintázatában is. Az utóbbi különösen annak fényében meglepő, hogy egyébként mennyire más dolgokat kívántak tematizálni a híradók: noha a Tények nagy műsoridőt szentelt Vona Gábor, az RTL Klub pedig a kormány ekézésének, a nézőik napirend-érzékelésében ez nem látszott meg. Februárhoz hasonlóan most áprilisban is kirajzolódott a két híradó teljesen ellentétes témaválasztása: az RTL Klub szinte csak ellenzéki, a Tények szinte csak kormánypárti ügyekkel foglalkozott, mindkettő az „elvárható” hangvételben, tálalásban.

Végül, CEU-ügyben a vélemények irányára is vonatkozott két kérdés. Az ezekre adott válaszokból kiderül, hogy a népesség túlnyomó többsége elítéli a „Lex CEU”-t: a tüntetések céljaival is jóval többen értenek egyet, mint ahányan nem (3.  ábra), amikor pedig egy karakteres ellentétpárból kellett választani, akkor az ellenzéki véleményt (szégyenteljes, hogy a kormányzat ellehetetlenít egy kiváló egyetemet) osztotta a társadalom abszolút többsége, a kormánypártival (a CEU privilegizált helyzetben van, jogos az új szabályozás) csak bő egyharmad értett egyet (4. ábra). Ráadásul az ellenzéki vélemény nagyon sarkosan lett megfogalmazva, erős jelzőkkel, egy enyhébb állításra talán még többen bólintottak volna rá. Noha nincs az ábrán, de semmilyen szignifikáns különbség nem volt településtípus és iskolai végzettség szerint: a vidékiek és a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők is ugyanilyen arányban ítélték el a kormány törekvését. Egyedül a kormánypárti szavazók helyeslését nyerte el a felsőoktatási törvény módosítása, noha figyelemre méltó, hogy még közülük is minden negyedik válaszadó ellenezte a törvényt. Még a párt nélküliek és a Jobbik szimpatizánsai is több, mint kétszer annyian ellenzik, mint támogatják, a baloldali választóközönség pedig egyhangúan utasítja el.

3. ábra. A CEU-s és civil tüntetésekről szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)

blog7_4.jpg 

4. ábra. A „Lex-CEU”-ról szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)blog7_5.jpg

12 komment

2. Medián napi(t)rend

2017. március 02. 16:09 - RónaDániel

Miért volt a csúcson a Fidesz januárban, és miért csökkent némileg a Jobbik támogatottsága?

A 2017. januári politikai napirend sokat megmagyaráz a Fidesz magabiztos fölényéből: a társadalom jelentős része fontosnak tartotta a hangulatjavító gazdasági intézkedéseket, miközben a 4-es metró a baloldali ellenzéket, a Vona elleni lejárató kampány pedig a Jobbikot sújtotta. 2017 első két hónapjában egyedül az olimpiai aláírásgyűjtés sikere jelenthetett valódi veszélyt a kormánypárt helyzetére.

Korábbi vélekedésekkel szemben az alábbi napirend-elemzés és médiafogyasztási adatok azt bizonyítják, hogy a Vona Gábor elleni negatív kampány nem volt hatástalan, az „ügy” még a Jobbik saját szavazói között sem maradt visszhangtalan.  A párt gyengülésének további oka lehet, hogy az elmúlt évben számos olyan meghatározó téma volt napirenden (vasárnapi zárvatartás, menekültek, olimpia), amelyben a Jobbiknak nem volt következetes, könnyen felismerhető, a többi pártétól világosan elkülöníthető álláspontja.

Ha az emberek pártválasztását a világnézetük, a társadalmi csoport-hovatartozásuk, vagy a kedvenc pártjukhoz való hűség határozza meg, akkor hónapról hónapra mégis miért ingadoznak valamelyest a pártok támogatottsági szintjei? Nyilvánvalóan az aktuális, nagy nyilvánosságot kapó ügyek miatt. Ezt az összefüggést vizsgálja a politikai napirend-elemzés.

Az alábbiakban két adatforrást használok. A Medián egy hónapja, 2017. január 27-e és 30-a között végzett közvélemény-kutatása során megkérdezte a válaszadókat, hogy mit találtak a hónap legfontosabb közéleti ügyének („Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?”). Az alábbi táblázat első oszlopában ezek összesítése szerepel. Nem voltak felkínált válaszlehetőségek, az 1200 válaszadó 1200 féle választ adott, ám az egylényegű, egy kaptafára menő említéseket az áttekinthetőség kedvéért egy kategóriába rendeztem. A módszer, az úgynevezett nyitott kérdés előnye, hogy a válaszadók arról beszélhetnek, amire maguktól is gondolnak, tehát feltehetően valóban ezeket az ügyeket tartják fontosnak (az előre leírt válaszopciókkal úgy is egyet lehet érteni, hogy előtte a választó még nem is gondolt az adott ügyre).  A napirend-érzékelés eredményei a táblázat első öt oszlopában láthatóak (százalékos formában). Az utolsó két oszlopban a két legnézettebb hírműsor, a TV2 Tények és az RTL híradó január 9-e és 26-a közötti közéleti-politikai vonatkozású bejátszásai találhatóak, szintén százalékban (a TV2-nél 33, az RTL-nél 53 db bejátszásról van szó). Mindkettőre, de különösen a Tényekre jellemző, hogy a műsoridő nagy részét az időjárás, útviszonyok, bűnügyi hírek és hasonló nem-politikai témák teszik ki (ezek nem szerepelnek a táblázatban). Tehát például a veronai buszbalesetet, a szmogriadót, és az egyéb, egyetlen politikai erőnek sem kedvező ügyet az összes válaszadó 35, az MSZP- és DK- szavazók 18 százaléka idézte fel; a TV2 a bejátszások 18, az RTL 24 százalékában foglalkozott az adott témával. A válaszadói említéseket és a híradásokat is – ahol lehetett – aszerint soroltam be, hogy kedvező színben tüntetik-e fel az érintett pártokat.

 

Az adatok alapján először is az a nyilvánvaló tény állapítható meg, hogy összefüggés van a napirend-érzékelés és a média tartalma között: általában azok az ügyek határozzák meg a választóközönség gondolkodását, amelyek nagy nyilvánosságot kapnak a médiában, a hírekből szinte teljesen kimaradó egészségügy és oktatás pedig az állampolgárok számára is feledésbe merült (a szakirodalom ezt nevezi agenda-settingnek). Ugyanakkor vannak kivételek is, a pártpolitikai híreket például sokan figyelmen kívül hagyták. Ellenkező példa a közelmúlt népszerű gazdasági intézkedései (ÁFA-csökkentés stb.), amelyeket annak ellenére említették sokan, hogy a kereskedelmi híradók hanyagolták a témát (még január elején és december végén is) – igaz, a táblázatban kisebb nézettségük miatt nem szereplő közszolgálati televíziók nagy erőkkel sulykolták ezeket. Általában is megfigyelhető olyan munkamegosztás a kormánypárti tévékben, hogy a „jó híreket” elsősorban az közszolgálati televíziók közvetítik, a politikai ellenfelek lejáratásáért pedig inkább a Tények a felelős.

Szembeszökő, hogy a Tények célkeresztjébe milyen mértékben került be Vona Gábor: az összes politikai vonatkozású hír negyede(!) a Jobbik elnökével foglalkozott („Mecsetet építene Vona”, „Századvég: népszerűtlen Vona”, „Vona ellen tüntettek”, „Nyakó Vona fenekéről beszélt”). Ehhez képest a baloldallal kesztyűs kézzel bántak, még leginkább az olimpiaellenes érveket és megszólalókat igyekeztek hitelteleníteni a vizsgált időszak végén. Az RTL híradója szinte antitézise a Tényeknek: nagyon sok riportban számolt be korrupcióról, a kormánypárti politikusok és háttéremberek viselt dolgairól, és más, a Fidesz számára kedvezőtlen témákról. Míg a Tények egyetlen negatív riportot sem közölt a kormányról, az RTL híradó az ellenzék befeketítésének nem adott teret.  

Szintén erős tanulsága az adatoknak, hogy a napirend-érzékelés csak korlátozott mértékben függ attól, hogy ki melyik párt híve. Az ÁFA-csökkentést és a béremeléseket inkább a kormánypártiak, a Fideszre nézve negatív ügyeket pedig értelemszerűen inkább az ellenzékiek hozták szóba – azonban a nem kifejezetten pártpolitikai témák kapcsán már nem voltak tetten érhetőek markáns különbségek. Ennek részben az lehet a magyarázata, hogy Magyarországon meglepően sokan tájékozódnak pártpolitikai ízlésükkel ellentétes médiából is: az RTL Híradót és a Tényeket a kormánypártiak, baloldaliak és a jobbikosok is nagy többségükben jelölték meg tájékozódási forrásként.

A Fidesz számára rendkívül kedvezően alakult a januári politikai napirend: a gazdasági intézkedések mellett az olaszországi buszbalesetre adott kormányzati reakció is számos elismerést váltott ki a válaszadókból, a 4-es metró ügye pedig a baloldalra égett rá. Azt is aligha bánják a kormányzati kommunikációért felelős vezetők, hogy az egészségügy és az oktatás háttérbe szorult januárban. A migránsos-tematikát nem sikerült ugyan a korábbi szinten napirenden tartani, ám az egyetlen igazi probléma az olimpiai aláírásgyűjtés volt, ami nem is annyira januárban, hanem februárban bizonyult ártalmasnak. Összességében a Fidesz számára negatív témákat csak minden negyedik-ötödik válaszadó idézett fel, kifejezetten kedvező témákra viszont 35 százalék asszociált. Az is kormánypárti siker, hogy az ÁFA-csökkentést, a 4-es metrót és Orbán beszédét a bizonytalanok, sőt még az ellenzéki szavazók is nagy arányban említették. Ugyancsak kommunikációs eredménynek fogható fel, hogy 5 százaléknyi választópolgár még januárban is a migráns-témát tartotta a hónap legfontosabb ügyének, amikor pedig igen kevés nagy visszhangot kiváltó fejlemény történt. A népszavazási aláírásgyűjtés sikere, az arra adott felkészületlen és egy ideig kaotikus kormányzati reakciók ismeretében nem lennék meglepve, ha a márciusi felmérésekben valamelyest visszaesne a Fidesz támogatottsága a januárban tapasztalt csúcshoz képest.

Botka színrelépésével a baloldal a szokottnál valamivel több pozitív említést és híradást kapott, ugyanakkor az adatok alapján áttörésről semmiképpen sem beszélhetünk.

Január (és az elmúlt hónapok) vesztese egyértelműen a Jobbik. Noha 2016 őszi-téli adatokés elemzői vélemények, beleértve az enyémet is – alapján még úgy tűnt, hogy a Vona Gábor elleni lejárató kampány hatástalan volt (sőt, kontraproduktív lehet), a napirend-elemzés nem ezt mutatja. Az persze nem sok, hogy 4 százaléknyi válaszadó említette legfontosabb ügyként (és további 2 százalék második legfontosabbként) valamelyik „Vona-ügyet”, ám kevésnek sem lehet tekinteni ahhoz képest, hogy milyen fontos társadalmi kérdéseket utasított maga mögé. A Jobbiknak a leginkább riasztó az lehet, hogy még a saját szavazói is szinte ugyanolyan arányban említették negatívumként a pártelnök állítólagos viselt dolgait, mint a többiek (persze, az is igaz, hogy közülük többen „álltak ki” Vona mellett). Ismét emlékeztetnék arra, hogy Medián és a Mérték médiaelemzése szerint a Jobbik támogatóinak 77 százaléka a TV2-ből, 75 százaléka a közszolgálati televíziókból, 44 százaléka a közszolgálati rádiókból, 49 százalékuk pedig az origo-ból is tájékozódik, saját bevallásuk szerint.

Ezek után nagyon meglepő lenne, ha ez nem járult volna hozzá a Jobbik támogatottságának visszaeséséhez: a párt a teljes szavazókorú népességben a személyes adatfelvétellel készült kutatások átlaga alapján 2016 januárjában és februárjában 14, 2017 hasonló időszakában viszont már csak kevesebb, mint 11 százalékán áll (ez szignifikáns különbség), különösen a legfrissebb Republikon-mérés mutat szisztematikus csökkenést az utóbbi hónapokban (a 2016 nyári szinthez képest egyedül a Nézőpontnál nincs visszaesés).

Véleményem szerint a Jobbik beragadásának más okai is vannak:

  1. Adatok nélkül is nyilvánvaló, hogy a kormány a migráns-tematikával tartósan meg tudott szólítani olyan szavazókat, akik egyébként a Jobbikkal (is) szimpatizálnának.
  2. Szintén magától értetődő, hogy a néppártosodás miatt a párton belül kialakult feszültségek sem használtak a Jobbiknak.
  3. Talán azt sem kell hosszan indokolni, hogy a régi szavazók elidegenítése gyorsabban szokott menni, mint az újak meggyőzése (Fidesz 1993-1998).
  4. Botka és a Momentum megjelenésével élénkülés jelei mutatkoznak a baloldalon, ami nemcsak médiafelületet vesz el a Jobbiktól, hanem azt a hitet is rombolja, hogy a Jobbik lenne a kormányváltás garanciája. A Medián adatai alapján 2015 decemberében 13 százalék gondolta, hogy a Jobbik, és mindössze 7 százalék, hogy a baloldal fogja nyerni a következő választást – ez az arány 2017 január végére megfordult, 13 százalék szerint a baloldal, és csak 9 százalék szerint a Jobbik számít esélyesnek (az elsöprő többség persze a Fidesz győzelmére számít). Már korábban is utaltam rá, hogy a baloldal és a Jobbik sok tekintetben legalább annyira politikai ellenfelei egymásnak, mint a Fidesznek.
  5. A Jobbik az utóbbi hónapokban (talán évben) egyedül a letelepedési kötvények ügyében tudott igazán a figyelem középpontjába kerülni és lépéskényszerbe hozni a kormányt viszont a vasárnapi zárvatartáshoz hasonlóan az olimpia ügyében sem volt teljesen következetes, jól kommunikálható álláspontja. Valamelyest érthető volt a döntés, hogy a néppártosodó stratégiát az szolgálja jobban, ha a népszerűbb, kormányellenes álláspontot veszi fel a Jobbik - csakhogy ezen a térfélen számos riválisa akadt, akik azt következetesebben, és az aláírásgyűjtésük miatt hitelesebben képviselték. Ugyanakkor a kormány meghátrálásával mindkét ügyben maradt egy képviselet nélküli álláspont: egyik párt sem tartott ki a többségi véleménnyel szembemenve a veszett ügynek látszó zárvatartás és olimpia mellett – pedig mindkettőnek volt legalább 30-40 százaléknyi biztos támogatója! (Kivétel az önálló tényezőnek nem tekinthető KDNP.) Utólag könnyű okosnak lenni, de talán a Jobbik jobban járt volna, ha ezt az elárvult tömeget próbálja megszólítani – ráadásul ez mindkét esetben sokkal inkább összhangban lett volna a párt eredeti ideológiai karakterével.
5 komment
süti beállítások módosítása