Minden felmérés szerint 2017 októberében rég nem látott csúcsra ért fel a Fidesz támogatottsága, miközben az ellenzéki pártok – az LMP és a DK kivételével – lejtmenetbe kerületek az utóbbi hónapokban.  Különösen 2017 májusához képest szembetűnő a változás: mindössze négy hónap alatt a Fidesz bő 10 százalékponttal növelte a népszerűségét, az MSZP pedig támogatóinak majdnem felét elveszítette ebben az időszakban. Mi az oka a kormány sikerének és az ellenzék gyengélkedésének?

1. Táblázat. Az állampolgárok napirend-érzékelése és a vezető híradók politikai témájú bejátszásai.

 (Az első öt oszlop az október 20-a és 25-e között készült Medián közvélemény-kutatás eredménye. A számok azt mutatják, hogy a válaszadók hány százaléka említette magától – tehát felkínált válaszlehetőségek nélkül – az adott eseményt. A hatodik oszlop összehasonlítási alapként szolgál, a 2017. júniusi adatokat mutatja. Az utolsó két oszlop a TV2 és RTL híradó tartalomelemzése alapján, az október 1-je és 19-e közötti híradós bejátszásaik százalékos arányát mutatja.)

A Medián napirendelemzésének adatai egyfelől azt mutatják, hogy a CEU-s kisiklás után a kormány visszatért a számára kedvezőbb, kockázatmentesebb útra, az ellenzék viszont nagyon eltévedt. A javuló gazdasági közhangulat és a jelentős kampányerőforrás-fölény már eleve behatárolja az ellenzék lehetőségeit, a kormány ráadásul ügyesen adagolja a népjóléti intézkedéseket: majdnem minden hónapra jut egy-egy. Most októberben a nyugdíjprémiumot jelentették be, amit igen sok válaszadó fel is tudott idézni. A szokásossá vált migráns-ügyet is sikerült – elsősorban a nemzeti konzultációval – napirenden tartani, ám talán intő jel lehet a kormány számára, hogy a korábbiakhoz képest több – mintegy 3 százaléknyi – válaszadó jelezte, hogy már a könyökén jön ki a “Soros-terv”. Az őcsényi történésekkel, az arra adott miniszterelnöki reakcióval az RTL Klub és az ellenzéki pártok sokat foglalkoztak, ám ismerve a migráció kiemelkedően erős társadalmi elutasítottságát, ez aligha ártott a kormánynak. A kormány számára akár csak minimális veszélyt jelentő népszavazási kezdeményezésekben (korrupció elévülése, mobilgát) mutatott visszakozás is azt mutatja, hogy felismerték: fölényes helyzetükben az is elég lehet, ha nem kockáztatnak, nem konfrontálódnak éles kérdésekben.

Első ránézésre az ellenzék feladata is egyszerű: nem kell mást tenniük, mint felhívniuk a figyelmet a Fidesz három gyenge pontjára, az egészségügyre, az oktatásra, és a korrupcióra. Érdemes megfigyelni, hogy – a júniusi elemzéshez hasonlóan – ezek azok a területek, amelyeket a párt nélküli szavazók is nagyobb arányban említenek a hónap legfontosabb ügyeként. Noha biztos, hogy elviekben ezt nagyon jól tudják az ellenzéki pártok,  a gyakorlatban mégis kevés olyan akciót, eredeti kezdeményezést tudtak felmutatni, amelyek mobilizálták volna a választókat. Noha a Jobbik béruniós aláírásgyűjtése biztosan népszerű, átütő sikert nem hozhat addig, ameddig csak egyetlen válaszadó számára volt ez a hónap legfontosabb ügye. Az is feltűnő, hogy messze a jobbikosok említettek a legnagyobb arányban semleges vagy belpolitikától független eseményeket: mintha náluk egy kicsit még mindig tartana a nyári uborkaszezon. A párt az elmúlt hónapokban nem jött elő olyan javaslattal, amely emlékezetes maradt volna akár csak a saját támogatói számára.

Mindezzel együtt a Jobbik problémái teljesen eltörpülnek a baloldaléhoz képest. A Jobbiknál az utóbbi időben semmilyen belharc nem volt, van viszont vezetőjük, szervezetük, van miért aláírást gyűjteniük, kampányuknak van egy egymondatos vezérfonala, és a nekik jutó médiafelületet nem arra használják, hogy saját magukkal foglalkozzanak. Összességében nem olvastam még olyan véleményt (és én se állítanám), hogy a Jobbik fő célja ne a kormányváltás lenne - az már más kérdés, hogy ezt mennyire jól csinálják. 

A baloldalon ezzel szemben szinte az összes felsorolt feltétel hiányzik. A „demokratikus ellenzék” pártjainak jutó médiafelület jelentős részét a választási együttműködés technikájáról szóló kérdések teszik ki, és ez így is lesz mindaddig, amíg nem teszik nyilvánvalóvá, hogy milyen formációval indulnak a választáson. Hiába tudják, hogy az egészségügyről, az oktatásról és a fideszes korrupcióról kellene beszélniük, addig csak nagyon kevés lehetőségük lesz erre, amíg az együttműködési kérdést nem zárják le. És hogy miért nem zárták le eddig, amikor a képlet már az év első felében is ugyanez volt? Azért, mert (legalábbis nagy többségükben) arra várnak, hogy majd a jelöltállításig hátralévő néhány hónapban megerősödnek, és akkor majd jobb pozícióból tárgyalhatnak. Csakhogy jelenleg olyan mértékű a Fidesz fölénye, hogy Angyalföld kivételével valószínűleg az összes választókerületet megnyernék, sőt, még listás helyekből is csak mintegy harminchárom jutna a Jobbikon kívüli ellenzéknek, az LMP-től a DK-ig mindnek összesen. (És ez még akkor is igaz, ha a felmérések némileg túl is becsülik a kormány támogatottságát. Fidesz: 49, baloldali-liberális pártok: 24, Jobbik: 18, LMP: 6 százalékot ütöttem be a mandátumkalkulátorba.) Összehasonlításképpen: a 2017. májusi helyzet alapján, hasonló mértékű – 3-4 százalékpontos – túlbecslést feltételezve (Fidesz: 40, baloldali-liberális pártok: 33, Jobbik: 18, LMP: 5), 30 egyéni győzelmet is arathatott volna a baloldali-liberális blokk – még az LMP-vel való koordináció nélkül is (az LMP-t is beleértve 36 listás hely mellett). Nehéz ezt máshogy értelmezni, minthogy az adott pártok vagy politikusok – rosszul felfogott – egyéni érdeke látványosan felülírta azt, hogy megakadályozzák a kormánytöbbséget. Néhány szereplőnek valamelyest nőtt ugyan a részaránya a Jobbik nélküli ellenzéki tortából, csakhogy közben a torta szinte a felére zsugorodott össze!

Pedig a “fundamentumok” nem változtak: az RTL híradó még így se foglalkozott kevesebbet a kormányzat korrupciós ügyeivel, mint tette azt júniusban, csakhogy Botka visszalépése még az ellenzéki közönség figyelmét is elterelte ezekről a kérdésekről. Hiába ítélte el október elején hivatali vesztegetés miatt a Debreceni Törvényszék a korábban fideszes volt polgármestert, Veres Margitot – sőt, az Átlátszó riportja szerint az ügyben az az akkori polgármester, jelenleg fideszes parlamenti képviselő Tiba István is érintett –, az ügyet az ellenzék szinte egyáltalán nem volt képes meglovagolni, nem csoda, hogy egyetlen válaszadó sem említette meg. Czeglédy Csaba ügye ugyanakkor a TV2 híradójának legtöbbet tárgyalt eseménye volt, a válaszadók egy kis csoportja fel is tudta idézni az ügyet. Természetesen az ellenzék mutogathat az asszimetrikus médiahelyzetre vagy akár a bíróság ítélkezési gyakorlatára, ám ennél – a semminél – azért talán többet lehetett volna kihozni az ügyből. Azt se lehet mondani, hogy a kéményseprők tiltakozását vagy a Tesco-dolgozók tüntetését ki tudta volna használni az ellenzék: a támogató nyilatkozatokon kívül semmilyen módon nem mozgósítottak, nem szenteltek komoly figyelmet és jelentősebb erőforrásokat az ügyeknek - így aztán nem véletlen, hogy ezek az a kérdések is kimaradtak az állampolgárok látóteréből.

Azt most még nem lehet megmondani, hogy a választás eldőlt-e már, de az biztos, hogy akár csak a – jelenleg valószínűnek tűnő – kétharmad megakadályozásához is arra lenne szükség, hogy az ellenzék hozzáállása és tematizálása gyökeresen megváltozzon.  Mégpedig nem a választás előtt öt héttel, hanem már most.

Vendégposzt: 

A magyar pártrendszer hosszú távú átalakulása várhatólag karizmatikus vezetők, botrányok és gazdasági érdekhálók mentén fog lezajlani, de talán nem érdektelen végiggondolni, hogy funkcionális és ideológiai szempontokból, ugyanakkor a jelenlegi kínálatot is figyelembe véve, hogyan nézne ki az ideális konfiguráció. Véleményem szerint a négyosztatú felosztás lenne a legszerencsésebb.

A Baloldali Demokraták (BD) tömbje az MSZP-re és a Párbeszédre alapulhatna. A baloldal új és régi pólusokra való felosztása rövid távon talán egyszerűbb lenne, de egyik irány sem tűnik önmagában életképesnek, míg az összeolvadás hozzájárulhatna ahhoz, hogy a baloldal egyértelműbben elszakadjon a kádári hagyománytól és vonzóvá váljon a fiatalok között is. A két párt fúziója nem oldaná meg a baloldalnak a falvakban megfigyelhető gyengélkedését, de a BD középpárti státuszának stabilizálása reális a lehetőség, különösen ha azt megtámogatja a szocialisták erőteljesebb mobilizációs aktivitása valamint a romák és a vidéki nők politikailag tudatosabb, érdek-központúbb választási viselkedése. Az új párt sikeres működéséhez szükség lenne persze arra is, hogy a Párbeszédes politikusok megtanuljanak az érdekszervezetek és a kisnyugdíjasok nyelvén beszélni, a szocialisták pedig túl tudjanak lépni belső megosztottságukon.

A BD ellenpárja, a Jobboldali Demokraták (JD) kézenfekvő bázisát a Fidesz és a Jobbik adják. Ma már nincs érdemi ideológiai különbség e két tábor között, különállásuk indokolatlan. Együtt hatékonyan képviselhetik, és akár modernizálhatják is, a huszadik századi magyar konzervatív tradíciót. Az ország szempontjából nyilván az lenne a szerencsés, ha autoriter vonásaik halványodnának, ugyanakkor el kell fogadni, hogy csak akkor tudják a nacionalista hagyományokat integrálni a demokratikus közéletbe ha szimbolikus szinten megőriznek némi folytonosságot a világháború előtti jobboldallal.  Az egybeolvadást elősegítené a Fidesz kilépése az EPP-ből (ahonnan a párt ideológiailag már igencsak kilóg) és a JD csatlakozása az Európai Konzervatívok és Reformisták szövetségéhez. A JD harmonikus működése persze azt is feltételezné, hogy a politikusaik és hívek körében a két jelenlegi vezérrel való azonosulás helyébe a jobboldali irányultsággal való azonosulás lépjen.

A harmadik tömböt a Momentum, a DK, az Együtt és az SZDSZ-maradékokból összeálló Liberális Demokraták (LD) képezhetnék. Az összefogó elitek háttere szempontjából ez lenne a legheterogénabb tömb, azonban összetarthatja őket a közös szabadelvű világkép. Szerepük rendkívül fontos lenne, hiszen az LD nélkül a kapitalista demokráciának nem lenne szószólója Magyarországon. A tömb stabilizálásához mindenképpen szükség lenne Gyurcsány Ferenc háttérbevonulására és a vállalkozókkal való kapcsolatok kialakítására.

A negyedik alternatívát a Zöld Demokraták (ZD) jelenthetnék, nyilvánvalóan elsősorban a jelenlegi LMP-re alapozva. Első hallásra talán túlzásnak tűnik a környezetvédő világlátást a nagy ideológiákkal (szocializmus, liberalizmus, konzervativizmus) egy szintre tenni, de a klímaváltozás által a jövőben generált dilemmák miatt indokolt pozíciót biztosítani a pártrendszeren belül a zöldeknek.  

A négyes felosztás dominanciájának fenntartásához a választási rendszert arányosítani kellene, de nem teljes mértékben, fenntartva az aránytalanság valamelyik elemét, pl. a magas küszöböt. Az új szabályok megnövelnék a koalíciók és a kompromisszumkeresés szükségességét. Ugyanakkor, miután nehéz a választókat mobilizálni amennyiben nincs a választásoknak komoly tétje, az lenne szerencsés, ha a JB és a BD, a várhatólag két legnagyobb és legmarkánsabban különböző párt, nem lépne egymással koalícióra. Ehelyett vagy valamelyik kisebb párttal fognának össze vagy engednék a ZD-t és az LD-t kisebbségi kormányt alakítani. A ZD és az LD mindkét irányba nyitott pártokként hidat képeznének a két pólus között.

Az a konfiguráció, amelyben a középen lévő párt egyben a legnagyobb párt is még e párt demokratikus elkötelezettsége esetében sem szerencsés, mivel gyakorlatilag bebetonozza az adott pártot a hatalomba. Ezáltal csökken a számonkérhetőség lehetősége, gyengül a kompromisszumkeresés kultúrája és a politikai szereplők egy része szükségképpen rendszerellenesé válik. Az arányosabb választási rendszerrel párosított négyosztatú felállás ezzel szemben nagyban valószínűsíti, hogy mindegyik párt szempontjai megjelennek időről időre a döntéshozatalban és a politikai szereplők és híveik így azonosulni tudnak a politikai rendszerrel.

Négy a magyar igazság.

A szerző: Enyedi Zsolt, politológus

A választóközönség jelentős része a politikai ízlésével ellentétes médiából is szokott tájékozódni, és a vidéki emberek médiahasználata is csak néhány csatorna esetében tér el jelentősen a fővárosiakétól, jóval több a hasonlóság, mint a különbözőség. Ennek ismeretében talán már nem meglepő, hogy a Medián. 2017 április 21-e és 26-a között felvett adatai szerint a népesség az áprilisi politikai napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül, egységesen érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – előre megadott válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. Ráadásul a többség a kormányzatot élesen bíráló álláspontot osztotta.

Az utóbbi hetek-hónapok egyik legtöbbet tárgyalt kérdése az, hogy a CEU-ügy csökkentette-e a Fidesz népszerűségét. Korábban már írtam róla, hogy számos ügy gyakran csak hosszú távon fejti ki hatását, mivel nem (csak) önmagában fontos, hanem alkalmasint megváltoztatja a politikai diskurzus dinamikáját, a politikai szereplők narratíváját. Véleményem szerint könnyen lehet, hogy a CEU is ilyen ügy.

A CEU-val kapcsolatos elemzéseket alapvetően dominálta a következő megállapítás: igaz, hogy a fővárosban sokan tiltakoztak az egyetem ellehetetlenítése ellen, ám a vidékieket és az alacsonyabb végzettségűeket az ügy hidegen hagyta. Sőt, a feltételezések szerint az utóbbiakhoz ezek a hírek jó eséllyel el sem jutottak, mivel ők Mészáros Lőrinc megyei napilapjaiból és a kormánypropaganda híradóiból (közszolgálati tévék és TV2) tájékozódnak, így tehát alternatív valóságban élnek. Böcskei Balázs szerint „kutatások hiányában is megállapítható, hogy a CEU ügye és a tiltakozások jelen formája nem képes az internetadóhoz vagy a vasárnapi zárva tartáshoz hasonló, társadalmi csoportokon, osztályokon, érdekeken és szavazótáborokon átívelő „mozgalmi” koalíciót létrehozni.” (Kiemelés tőlem).

Noha teljes bizonyosságot nem remélhetünk ezekben a kérdésekben, azért a fenti feltételezések igazságtartalmáról sokat elárulnak a rendelkezésre álló adatok. A Medián és a Mérték médiaelemző műhely 2016 szeptemberében végzett átfogó kutatása szerint a magyar lakosság médiafogyasztása kifejezetten sokszínű és alapvetően nem pártos. Hasonló arányban nézik a kormányzati és ellenzéki csatornákat a Fidesz, a baloldal, és a Jobbik hívei: a lakosság igen jelentős része politikai ízlésével teljesen ellentétes médiatartalmat is fogyaszt (ezért is tűnik az én szememben öngólnak az MSZP kormánypárti médiát bojkottáló döntése). Sőt, még csak az sem igaz, hogy vidéken a választópolgárok egyoldalúan függnének a kormánypropagandától: az 1. ábrából látszik, hogy a legbefolyásosabb médiacsatornák közül egyedül – az ebben a mezőnyben olvasottság szerint másodvonalbelinek számító – 444.hu hírportál és a megyei napilapok (és félig-meddig még a Simicska kezéből kivett ClassFM) azok, amelyeknek karakteresen fővárosi (444), illetve vidéki (megyei napilapok) közönsége van. Az összes többit vegyesen fogyasztják a budapesti, városi, és még a kistelepüléseken élő választópolgárok is. Ki gondolta volna például, hogy az ATV-t és a HírTV-t hasonló arányban nézik a kistelepüléseken (és nagyobb arányban a városokban), mint amennyien a megyei napilapokat olvassák? Vagy azt, hogy a falvakban élők kétharmada már 2015-ben is rendelkezett okostelefonnal? (A Facebook esetében azoknak az arányát jelöli az ábra, akik legalább heti rendszerességgel onnan tájékozódnak.)

1. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői településtípus szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

Drámai különbségek végzettség tekintetében sincsenek, egyedül az internet-alapú tájékozódás az, amely észrevehetően kevéssé jellemző az alacsonyabb iskolai végzettségű választópolgárokra. Az persze igaz, hogy az RTL híradó néhány perces hírblokkjai kivételével kirajzolódik az a tendencia, hogy a kormánypárti csatornákat arányaiban több kistelepülésen élő, az ellenzékieket pedig több fővárosi követi. Ugyanakkor a kép összességében túl vegyes ahhoz, hogy a baloldali ellenzék vidéki kudarcait elsősorban a médiának tulajdonítsuk: az okokat inkább máshol kellene keresni.

2. ábra. A magyar lakosság médiafogyasztásának fő jellemzői iskolai végzettség szerint (legalább heti rendszerességű fogyasztók százalékos aránya)

Ezek után már talán nem meglepő, hogy a Medián 2017. április 21-e és 26-a között készült felmérése szerint a népesség az áprilisi napirendet pártpreferenciától, médiafogyasztási szokástól, és településtípustól szinte függetlenül érzékelte: minden csoport elsöprő többsége – felkínált válaszopciók nélkül, tehát magától – valamilyen formában a CEU-t emelte ki, mint a saját szempontjából fontos ügyet. A szakirodalom szerint a spontán említések mutatják meg a legjobban, hogy mi van a választók közéleti gondolkodásának középpontjában – ez talán közelíti azt, hogy valójában mennyire gondolják fontosnak az egyes témákat, eseményeket. Az alábbi táblázat első felében (közvélemény-kutatás) az látható, hogy az egyes társadalmi csoportok milyen jellegű, témájú ügyeket említettek (a különböző említéseket utólag vontam össze ezekbe a kategóriákba), a második felében (tartalomelemzés) pedig azt, hogy a két vezető híradó milyen arányban foglalkozott velük.

1. táblázat. A közvélemény napirend-érzékelése és a kereskedelmi híradók tematikája áprilisban.

(„Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?” Spontán említések, illetve híradós bejátszások százalékos aránya)

Vastagon kiemelve látható, hogy a teljes mintában a CEU-ügy (és a vele összevont, de jóval kevesebbszer említett civiltörvény) mennyire háttérbe szorított minden mást: az első három sorban feltüntetett témák együtt az említések több mint felét kapták. A válaszok többségéből nem derült ki, hogy mi az illető véleménye, igaz, minden tizedik válaszban karakteres kormánykritika volt felfedezhető (második sor), és csak minden huszadik válaszról derült ki az, hogy támogatja a Fidesz elképzeléseit („sorosozás”, „műbalhé” stb válaszok, harmadik sor). Összességében azonban a hónapot a kormány számára kedvezőtlen ügyek uralták: a „szokásos” korrupciós ügyek (negyedik sor) és a nyomor felidézése (utolsó előtti sor) nem volt ritka, de az orosz befolyástól való félelem és az – utóbb visszavont – munkatörvénykönyv módosítás-tervezete sem erősítette a kormány iránti szimpátiát. Mindössze 17 százalék volt azok aránya, akik kifejezetten a Fidesz forgatókönyve szerinti válaszokat adtak (a migránsoktól, Brüsszeltől és Sorostól való félelem, illetve népjóléti intézkedések). Az, hogy 7 százaléknyi válaszadó több hónappal korábbi ügyet említett, bizonyítja, hogy a közvélemény jelentős része csak jókora késéssel tudja követni a politikát. Szintén fontos tanulsága az adatoknak, hogy csak kismértékben függ össze a pártválasztás és a napirend-észlelés: még a kormánypártiak zöme számára is a CEU volt a legfontosabb téma. Szintén minimálisak az eltérések a kistelepülésen élők, illetve a két vezető kereskedelmi híradót nézők válaszainak mintázatában is. Az utóbbi különösen annak fényében meglepő, hogy egyébként mennyire más dolgokat kívántak tematizálni a híradók: noha a Tények nagy műsoridőt szentelt Vona Gábor, az RTL Klub pedig a kormány ekézésének, a nézőik napirend-érzékelésében ez nem látszott meg. Februárhoz hasonlóan most áprilisban is kirajzolódott a két híradó teljesen ellentétes témaválasztása: az RTL Klub szinte csak ellenzéki, a Tények szinte csak kormánypárti ügyekkel foglalkozott, mindkettő az „elvárható” hangvételben, tálalásban.

Végül, CEU-ügyben a vélemények irányára is vonatkozott két kérdés. Az ezekre adott válaszokból kiderül, hogy a népesség túlnyomó többsége elítéli a „Lex CEU”-t: a tüntetések céljaival is jóval többen értenek egyet, mint ahányan nem (3.  ábra), amikor pedig egy karakteres ellentétpárból kellett választani, akkor az ellenzéki véleményt (szégyenteljes, hogy a kormányzat ellehetetlenít egy kiváló egyetemet) osztotta a társadalom abszolút többsége, a kormánypártival (a CEU privilegizált helyzetben van, jogos az új szabályozás) csak bő egyharmad értett egyet (4. ábra). Ráadásul az ellenzéki vélemény nagyon sarkosan lett megfogalmazva, erős jelzőkkel, egy enyhébb állításra talán még többen bólintottak volna rá. Noha nincs az ábrán, de semmilyen szignifikáns különbség nem volt településtípus és iskolai végzettség szerint: a vidékiek és a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők is ugyanilyen arányban ítélték el a kormány törekvését. Egyedül a kormánypárti szavazók helyeslését nyerte el a felsőoktatási törvény módosítása, noha figyelemre méltó, hogy még közülük is minden negyedik válaszadó ellenezte a törvényt. Még a párt nélküliek és a Jobbik szimpatizánsai is több, mint kétszer annyian ellenzik, mint támogatják, a baloldali választóközönség pedig egyhangúan utasítja el.

3. ábra. A CEU-s és civil tüntetésekről szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)

4. ábra. A „Lex-CEU”-ról szóló vélemények megoszlása pártpreferencia szerint (százalék)

A ma nyilvánosságra hozott Závecz-kutatással együtt a személyes adatfelvételt végző cégek áprilisi-májusi átlaga szerint egyértelműen - hibahatáron túli mértékben - csökkent a Fidesz támogatottsága a 2017 januári mérésükhöz képest. Az alábbi táblázatban foglalom össze a legfrissebb adatokat, a legjobb előrejelzési indikátornak számító “pártot választani tudók” kategóriája alapján. A kormánypárt tavaszi visszaesése még önmagában nem veszélyezteti az abszolút többségét (sőt, a kétharmadot sem zárja ki), ám ha csak a legutóbbi két face-to-face felmérést – Medián és Závecz átlaga, jelenleg ugyanis egyedül ezektől várható, hogy a CEU-ügy hatását is kimutassák – vesszük figyelembe, akkor Fidesz egy veszélyes zónába csúszott bele. A legnagyobb pártot véleményem szerint felülmérik a kutatások: ha ennek megfelelően levonunk tőle négy százalékpontot, és abból hármat szétosztunk a riválisai között, akkor szerintem a valósághoz közelebb eső képet kapunk. Így ugyan még mindig viszonylag kényelmes mandátumtöbbséget szerezne a kormány, de mindössze három százalékpontra lenne az abszolút többsége – azaz a NER változatlan folytatásának – elvesztésétől. Ez a táblázat utolsó előtti sorában van, azt mutatja, hogy a Fidesz nagyságrendileg 33-34 százalékos népszerűség mellett veszíthetné el a parlamenti többségét a mandátumbecslésem alapján. A táblázatban bemutatott forgatókönyvek feltételezései a következőek voltak. (Zárójelben azt is odaírtam, hogy ezek a kormánynak kedvező vagy kedvezőtlen feltételezések-e. A feltételezésekre a mandátumbecslés miatt volt szükség.)

• A baloldal (MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd, Liberálisok) minden körzetben csak egy jelöltet állít, és az összes szavazójuk támogatja a közös jelöltet. (Ez a kormány szempontjából pesszimista, az ellenzékéből nagyon optimista feltétel, jelenleg ennek még hiányoznak a feltételei.)
• A Fidesz 150 ezer határon túli voksot kap (2014-ben 120 ezret kapott, ez egyébként csak egy-egy mandátum sorsát befolyásolná)
• A Nyugaton dolgozó magyarok közül senki sem szavaz (csak így tudtam számolni, ők ugyanis nincsenek benne a közvélemény-kutatásokban. Ez a kormány számára extrém optimista feltételezés, a Fidesz valószínűleg emiatt a feltételezés miatt veszíthet a legtöbb mandátumot – a kulcskörzetekben nagyon sokat számíthatnak az ő voksaik.)
• A Fidesz abszolút többségének elvesztése (utolsó előtti sor) esetén úgy kalkuláltam, hogy az LMP, Momentum és Kétfarkú Kutyapárt alkotta “tömb” legalább 7.8 százalékot szerez - teljesen függetlenül attól, hogy a három alakulatból melyik játssza a vezető szerepet. (Jelenlegi tudásunk szerint ezek azok a pártok, amelyek nem kívánnak sem a Fidesszel, sem az MSZP vezette baloldallal együttműködni, noha az bizonytalan, hogy egymással mennyire hajlandóak. Ez is csak 1-2 mandátum sorsát döntheti el, kivéve, ha egyik sem jut be a parlamentbe.)
• Noha az Integrity Lab telefonos és a Závecz Research személyes kutatása szerint a visszaesés a fővárosban sokkal nagyobb mértékben fedezhető fel, mint a falvakban, ezekre még nem korrigált a modell, mivel ilyen összefüggést csak több hónapnyi személyes adatfelvétel összevonása után fogadhatnánk el bizonyítottnak. Mindenesetre a Fidesznek választásmatematikai szempontból inkább kedvező lenne, ha csak a fővárosban veszített volna teret, hiszen ott ezzel csak kevés extra választókerületet bukna el emiatt. Az viszont már súlyosabb probléma lenne a kormány számára, ha a kulcskörzetek jó részét adó megyei jogú városok kategóriájában is csökkenésnek indulna a népszerűsége.
• (A Závecz Research-nél nem láttam pártválasztókra vonatkozó adatot, így ott ezeket a teljes népességra vonatkozó adatból kiindulva számoltam ki.)

 A pártok támogatottsága a pártválasztók körében a legfrissebb személyes adatfelvételek alapján (százalék) 

Az adatokból még inkább az látszik, amit februárban írtam: a Fidesz fölénye törékenyebb, mint sokan - köztük ellenzéki politikusok - gondolják. 

A 2017. januári politikai napirend sokat megmagyaráz a Fidesz magabiztos fölényéből: a társadalom jelentős része fontosnak tartotta a hangulatjavító gazdasági intézkedéseket, miközben a 4-es metró a baloldali ellenzéket, a Vona elleni lejárató kampány pedig a Jobbikot sújtotta. 2017 első két hónapjában egyedül az olimpiai aláírásgyűjtés sikere jelenthetett valódi veszélyt a kormánypárt helyzetére.

Korábbi vélekedésekkel szemben az alábbi napirend-elemzés és médiafogyasztási adatok azt bizonyítják, hogy a Vona Gábor elleni negatív kampány nem volt hatástalan, az „ügy” még a Jobbik saját szavazói között sem maradt visszhangtalan.  A párt gyengülésének további oka lehet, hogy az elmúlt évben számos olyan meghatározó téma volt napirenden (vasárnapi zárvatartás, menekültek, olimpia), amelyben a Jobbiknak nem volt következetes, könnyen felismerhető, a többi pártétól világosan elkülöníthető álláspontja.

Ha az emberek pártválasztását a világnézetük, a társadalmi csoport-hovatartozásuk, vagy a kedvenc pártjukhoz való hűség határozza meg, akkor hónapról hónapra mégis miért ingadoznak valamelyest a pártok támogatottsági szintjei? Nyilvánvalóan az aktuális, nagy nyilvánosságot kapó ügyek miatt. Ezt az összefüggést vizsgálja a politikai napirend-elemzés.

Az alábbiakban két adatforrást használok. A Medián egy hónapja, 2017. január 27-e és 30-a között végzett közvélemény-kutatása során megkérdezte a válaszadókat, hogy mit találtak a hónap legfontosabb közéleti ügyének („Mi történt az elmúlt hetekben a magyar közéletben, ami felkeltette az Ön érdeklődését, amit a saját szempontjából fontosnak tart?”). Az alábbi táblázat első oszlopában ezek összesítése szerepel. Nem voltak felkínált válaszlehetőségek, az 1200 válaszadó 1200 féle választ adott, ám az egylényegű, egy kaptafára menő említéseket az áttekinthetőség kedvéért egy kategóriába rendeztem. A módszer, az úgynevezett nyitott kérdés előnye, hogy a válaszadók arról beszélhetnek, amire maguktól is gondolnak, tehát feltehetően valóban ezeket az ügyeket tartják fontosnak (az előre leírt válaszopciókkal úgy is egyet lehet érteni, hogy előtte a választó még nem is gondolt az adott ügyre).  A napirend-érzékelés eredményei a táblázat első öt oszlopában láthatóak (százalékos formában). Az utolsó két oszlopban a két legnézettebb hírműsor, a TV2 Tények és az RTL híradó január 9-e és 26-a közötti közéleti-politikai vonatkozású bejátszásai találhatóak, szintén százalékban (a TV2-nél 33, az RTL-nél 53 db bejátszásról van szó). Mindkettőre, de különösen a Tényekre jellemző, hogy a műsoridő nagy részét az időjárás, útviszonyok, bűnügyi hírek és hasonló nem-politikai témák teszik ki (ezek nem szerepelnek a táblázatban). Tehát például a veronai buszbalesetet, a szmogriadót, és az egyéb, egyetlen politikai erőnek sem kedvező ügyet az összes válaszadó 35, az MSZP- és DK- szavazók 18 százaléka idézte fel; a TV2 a bejátszások 18, az RTL 24 százalékában foglalkozott az adott témával. A válaszadói említéseket és a híradásokat is – ahol lehetett – aszerint soroltam be, hogy kedvező színben tüntetik-e fel az érintett pártokat.

Az adatok alapján először is az a nyilvánvaló tény állapítható meg, hogy összefüggés van a napirend-érzékelés és a média tartalma között: általában azok az ügyek határozzák meg a választóközönség gondolkodását, amelyek nagy nyilvánosságot kapnak a médiában, a hírekből szinte teljesen kimaradó egészségügy és oktatás pedig az állampolgárok számára is feledésbe merült (a szakirodalom ezt nevezi agenda-settingnek). Ugyanakkor vannak kivételek is, a pártpolitikai híreket például sokan figyelmen kívül hagyták. Ellenkező példa a közelmúlt népszerű gazdasági intézkedései (ÁFA-csökkentés stb.), amelyeket annak ellenére említették sokan, hogy a kereskedelmi híradók hanyagolták a témát (még január elején és december végén is) – igaz, a táblázatban kisebb nézettségük miatt nem szereplő közszolgálati televíziók nagy erőkkel sulykolták ezeket. Általában is megfigyelhető olyan munkamegosztás a kormánypárti tévékben, hogy a „jó híreket” elsősorban az közszolgálati televíziók közvetítik, a politikai ellenfelek lejáratásáért pedig inkább a Tények a felelős.

Szembeszökő, hogy a Tények célkeresztjébe milyen mértékben került be Vona Gábor: az összes politikai vonatkozású hír negyede(!) a Jobbik elnökével foglalkozott („Mecsetet építene Vona”, „Századvég: népszerűtlen Vona”, „Vona ellen tüntettek”, „Nyakó Vona fenekéről beszélt”). Ehhez képest a baloldallal kesztyűs kézzel bántak, még leginkább az olimpiaellenes érveket és megszólalókat igyekeztek hitelteleníteni a vizsgált időszak végén. Az RTL híradója szinte antitézise a Tényeknek: nagyon sok riportban számolt be korrupcióról, a kormánypárti politikusok és háttéremberek viselt dolgairól, és más, a Fidesz számára kedvezőtlen témákról. Míg a Tények egyetlen negatív riportot sem közölt a kormányról, az RTL híradó az ellenzék befeketítésének nem adott teret.  

Szintén erős tanulsága az adatoknak, hogy a napirend-érzékelés csak korlátozott mértékben függ attól, hogy ki melyik párt híve. Az ÁFA-csökkentést és a béremeléseket inkább a kormánypártiak, a Fideszre nézve negatív ügyeket pedig értelemszerűen inkább az ellenzékiek hozták szóba – azonban a nem kifejezetten pártpolitikai témák kapcsán már nem voltak tetten érhetőek markáns különbségek. Ennek részben az lehet a magyarázata, hogy Magyarországon meglepően sokan tájékozódnak pártpolitikai ízlésükkel ellentétes médiából is: az RTL Híradót és a Tényeket a kormánypártiak, baloldaliak és a jobbikosok is nagy többségükben jelölték meg tájékozódási forrásként.

A Fidesz számára rendkívül kedvezően alakult a januári politikai napirend: a gazdasági intézkedések mellett az olaszországi buszbalesetre adott kormányzati reakció is számos elismerést váltott ki a válaszadókból, a 4-es metró ügye pedig a baloldalra égett rá. Azt is aligha bánják a kormányzati kommunikációért felelős vezetők, hogy az egészségügy és az oktatás háttérbe szorult januárban. A migránsos-tematikát nem sikerült ugyan a korábbi szinten napirenden tartani, ám az egyetlen igazi probléma az olimpiai aláírásgyűjtés volt, ami nem is annyira januárban, hanem februárban bizonyult ártalmasnak. Összességében a Fidesz számára negatív témákat csak minden negyedik-ötödik válaszadó idézett fel, kifejezetten kedvező témákra viszont 35 százalék asszociált. Az is kormánypárti siker, hogy az ÁFA-csökkentést, a 4-es metrót és Orbán beszédét a bizonytalanok, sőt még az ellenzéki szavazók is nagy arányban említették. Ugyancsak kommunikációs eredménynek fogható fel, hogy 5 százaléknyi választópolgár még januárban is a migráns-témát tartotta a hónap legfontosabb ügyének, amikor pedig igen kevés nagy visszhangot kiváltó fejlemény történt. A népszavazási aláírásgyűjtés sikere, az arra adott felkészületlen és egy ideig kaotikus kormányzati reakciók ismeretében nem lennék meglepve, ha a márciusi felmérésekben valamelyest visszaesne a Fidesz támogatottsága a januárban tapasztalt csúcshoz képest.

Botka színrelépésével a baloldal a szokottnál valamivel több pozitív említést és híradást kapott, ugyanakkor az adatok alapján áttörésről semmiképpen sem beszélhetünk.

Január (és az elmúlt hónapok) vesztese egyértelműen a Jobbik. Noha 2016 őszi-téli adatok – és elemzői vélemények, beleértve az enyémet is – alapján még úgy tűnt, hogy a Vona Gábor elleni lejárató kampány hatástalan volt (sőt, kontraproduktív lehet), a napirend-elemzés nem ezt mutatja. Az persze nem sok, hogy 4 százaléknyi válaszadó említette legfontosabb ügyként (és további 2 százalék második legfontosabbként) valamelyik „Vona-ügyet”, ám kevésnek sem lehet tekinteni ahhoz képest, hogy milyen fontos társadalmi kérdéseket utasított maga mögé. A Jobbiknak a leginkább riasztó az lehet, hogy még a saját szavazói is szinte ugyanolyan arányban említették negatívumként a pártelnök állítólagos viselt dolgait, mint a többiek (persze, az is igaz, hogy közülük többen „álltak ki” Vona mellett). Ismét emlékeztetnék arra, hogy Medián és a Mérték médiaelemzése szerint a Jobbik támogatóinak 77 százaléka a TV2-ből, 75 százaléka a közszolgálati televíziókból, 44 százaléka a közszolgálati rádiókból, 49 százalékuk pedig az origo-ból is tájékozódik, saját bevallásuk szerint.

Ezek után nagyon meglepő lenne, ha ez nem járult volna hozzá a Jobbik támogatottságának visszaeséséhez: a párt a teljes szavazókorú népességben a személyes adatfelvétellel készült kutatások átlaga alapján 2016 januárjában és februárjában 14, 2017 hasonló időszakában viszont már csak kevesebb, mint 11 százalékán áll (ez szignifikáns különbség), különösen a legfrissebb Republikon-mérés mutat szisztematikus csökkenést az utóbbi hónapokban (a 2016 nyári szinthez képest egyedül a Nézőpontnál nincs visszaesés).

Véleményem szerint a Jobbik beragadásának más okai is vannak:

1. Adatok nélkül is nyilvánvaló, hogy a kormány a migráns-tematikával tartósan meg tudott szólítani olyan szavazókat, akik egyébként a Jobbikkal (is) szimpatizálnának.
2. Szintén magától értetődő, hogy a néppártosodás miatt a párton belül kialakult feszültségek sem használtak a Jobbiknak.
3. Talán azt sem kell hosszan indokolni, hogy a régi szavazók elidegenítése gyorsabban szokott menni, mint az újak meggyőzése (Fidesz 1993-1998).
4. Botka és a Momentum megjelenésével élénkülés jelei mutatkoznak a baloldalon, ami nemcsak médiafelületet vesz el a Jobbiktól, hanem azt a hitet is rombolja, hogy a Jobbik lenne a kormányváltás garanciája. A Medián adatai alapján 2015 decemberében 13 százalék gondolta, hogy a Jobbik, és mindössze 7 százalék, hogy a baloldal fogja nyerni a következő választást – ez az arány 2017 január végére megfordult, 13 százalék szerint a baloldal, és csak 9 százalék szerint a Jobbik számít esélyesnek (az elsöprő többség persze a Fidesz győzelmére számít). Már korábban is utaltam rá, hogy a baloldal és a Jobbik sok tekintetben legalább annyira politikai ellenfelei egymásnak, mint a Fidesznek.
5. A Jobbik az utóbbi hónapokban (talán évben) egyedül a letelepedési kötvények ügyében tudott igazán a figyelem középpontjába kerülni és lépéskényszerbe hozni a kormányt viszont a vasárnapi zárvatartáshoz hasonlóan az olimpia ügyében sem volt teljesen következetes, jól kommunikálható álláspontja. Valamelyest érthető volt a döntés, hogy a néppártosodó stratégiát az szolgálja jobban, ha a népszerűbb, kormányellenes álláspontot veszi fel a Jobbik - csakhogy ezen a térfélen számos riválisa akadt, akik azt következetesebben, és az aláírásgyűjtésük miatt hitelesebben képviselték. Ugyanakkor a kormány meghátrálásával mindkét ügyben maradt egy képviselet nélküli álláspont: egyik párt sem tartott ki a többségi véleménnyel szembemenve a veszett ügynek látszó zárvatartás és olimpia mellett – pedig mindkettőnek volt legalább 30-40 százaléknyi biztos támogatója! (Kivétel az önálló tényezőnek nem tekinthető KDNP.) Utólag könnyű okosnak lenni, de talán a Jobbik jobban járt volna, ha ezt az elárvult tömeget próbálja megszólítani – ráadásul ez mindkét esetben sokkal inkább összhangban lett volna a párt eredeti ideológiai karakterével.

Noha jelenleg a Fidesz a 2018-as választás toronymagas esélyesének számít, véleményem szerint a verseny még nem lefutott: reális esélye van egy olyan forgatókönyvnek is, amelyben egyik párt se tud abszolút többséget szerezni. Az ugyanakkor nagyon valószínűtlen, hogy akár a baloldal, akár a Jobbik egymaga többségbe kerüljön.

A 2014-es parlamenti választás egyéni választókerületi eredményeiből kiindulva kifejlesztettem egy mandátumbecslő modellt, amely megmutatja, hogy az egyes pártok feltételezett szavazataránya milyen mandátumeloszlást eredményezne.

A 2010-es és 2014-es választások előtti előrejelzések, illetve a veszprémi és a tapolcai időközi választás alapján úgy tűnik, hogy a Fideszt támogatottságát jelentősen – becslésem szerint mintegy 5-6 százalékponttal – felülmérik a közvélemény-kutatók.

Az ellenzéknek nagyjából 35-40 választókerületben kellene megakadályoznia a kormánypárti győzelmet ahhoz, hogy országosan ne legyen abszolút többsége a Fidesznek. Noha matematikailag ez nem tűnik lehetetlennek, a szereplők viselkedése alapján néha kérdésesnek tűnik, hogy ennek a forgatókönyvnek az elérése mennyire motiválja őket.

Bevezetés

Szinte mindegyik közvélemény-kutató cég azt mutatja, hogy a Fidesz egyedül annyi támogatót tudhat maga mögött, mint az összes többi ellenzéki párt együttvéve: még a 2014-es – kétharmados győzelmet hozó – választás előtt bő egy évvel sem állt ilyen jól a kormány. Mi értelme van ilyen helyzetben mandátumszimulációnak, vagy akár a politikai elemzésnek?

Először is, ahogy azt be kívánom mutatni, a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik: a Fidesz fölénye véleményem szerint törékenyebb annál, mint amit első ránézésre gondolhatnánk. Másodszor, sokszor úgy tűnik, hogy nemcsak az átlagpolgár, hanem még a politikai szereplők sincsenek tisztában az egyes választási kimenetelek valószínűségével: az “úgyis a Fidesz nyer” kijelentés helyett talán nem felesleges alaposabban megvizsgálni, hogy ennek valójában milyen esélye van, és mit kellene tennie az egyes szereplőknek, hogy ez ne valósuljon meg.

Készítettem egy mandátumbecslő programot: ez egy olyan felület, amelyet bárki viszonylag egyszerűen használhat. Az oldal elején meg kell adni, hogy mire számítunk 2018-ban, milyen szavazatarányt feltételezünk az egyes pártok esetében. A program ezután kiszámolja, hogy – bizonyos feltételek mellett – a bemeneti szavazatarányok milyen mandátumelosztást eredményeznének: magyarul megadja a választás becsült végeredményét. A mandátumbecslő program saját fejlesztésű, szerzői jogvédelem alatt áll (©). 

Az alábbi írásban felvázolom, hogy – a belinkelt mandátumkalkuláció alapján – milyen forgatókönyvek képzelhetőek el 2018-ig választásmatematikai értelemben, ezek közül melyiknek milyen a realitása, és arra is kitérek, hogy az egyes pártoknak milyen szavazatarányt kell elérniük az egyes kimenetelek megvalósításához. Az oldalon van egy külön szimulációs menüpont, ahol a program – néhány adat megadása után – felrajzolja azt, hogy milyen szavazatarány szükséges egy adott párt győzelméhez, a kormány kétharmadához, vagy éppen ahhoz, hogy patthelyzet alakuljon ki. A mandátumkalkulátort pont azért hoztam létre, hogy mindenki láthassa, hogy működik a választási rendszer, milyen összefüggések vannak a szavazati arányok és a képviselői helyek eloszlása között. Emiatt törekedtem arra, hogy átlátható legyen a módszer: a program minden egyes számról megmutatja, hogyan jött ki, a választási matematika minden egyes lépését láthatóvá és reprodukálhatóvá teszi. A kalkulációhoz tartozó magyarázatok a belinkelt oldalon a megfelelő menüpontok alatt megtalálhatóak, van külön részletes módszertani leírás is. Itt most a főbb feltételezéseket foglalom össze, mielőtt a tanulságokat ismertetném.

Fő alapfeltevések

• A modell azzal számol, hogy – 2014-hez hasonlóan – a szavazatok 95-97 százalékát négy lista fogja megkapni: Fidesz, baloldal (talán MSZP-DK), Jobbik, és LMP (vagy helyettük a Momentum, az Együtt és a Párbeszéd, a Kétfarkú Kutyapárt, vagy ezek valamilyen kombinációja). Jelenleg szerintem nem valószínű, hogy négynél több erő is átlépje az öt százalékot: ha például a Momentum jutna be, akkor az LMP-nek és az Együtt-nek aligha maradna elég szavazó, hiszen mindegyik kispárt Budapest-központú, átfedik egymást a potenciális merítési bázisuk. Ily módon az LMP tetszőlegesen behelyettesíthető az említett alakulatok bármelyikével.
• A pártok támogatottságának területi (egyéni választókerületi – EVK – szintű) szerkezete alapvetően változatlan marad. Azaz, ha egy párt népszerűségét 2014-hez képest megduplázza a felhasználó, akkor a párt minden EVK-ban pontosan kétszer akkora szavazatarányt fog kapni, mint amit 2014-ben egyéniben kapott: a területi mintázat változatlan lesz. (Eltekintve egy minimális változtatástól, a regionális korrekciótól, ami a 2014 utáni felmérésekben tapasztalható tendenciákkal igazítja ki a pártok támogatottságát az egyes régiókban).
• Nemzetiségi képviselő nem jut be a parlamentbe, 199 mandátumot oszt ki a modell. Határon túliak voksait is meg kell adni, azonban ezek a szavazatok várhatóan csak egy mandátumot befolyásolhatnak.

Természetesen ezek a feltevések egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkeznek: ezért hívjuk ezt mandátumbecslésnek. Megbecsüljük, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján, várhatóan hogyan alakul a pártok közötti mandátumeloszlás egy megadott országos népszerűségi arány mellett. 2010-ben és 2014-ben a teljesen hasonló elven működő, ugyanilyen feltételezéseken alapuló modell becslése csak 2-3 mandátummal tért el a tényleges mandátumszámoktól. Ha valaki a közvélemény-kutatási adatokat akarja a modellbe behelyettesíteni, akkor a pártválasztókra vonatkozó adatokat használja, csak ez lehet ugyanis a választási előrejelzés megfelelő indikátora (különösen kampányidőszakon kívül).

A mandátumkalkuláció eredményei

1. A Fidesznek akkor lesz kétharmada, ha a Jobbikot legalább 19, és a baloldalt is legalább 19 százalékponttal előzi meg. (Ha a kettőből csak az egyik teljesül, akkor nincs kétharmad). A jelenlegi felmérések alapján ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Ezek a számok azon a feltevésen alapulnak, hogy az LMP 6 százalékot kap, a Jobbik és a baloldal közül a gyengébb 25 százalékot, három százaléknyi voks pedig kieső pártokra fog érkezni. (Értelemszerűen, ha a harmadik és negyedik párt  arányát alacsonyabbnak feltételezzük, akkor a győztes párt könnyebben jut kétharmadhoz.)  
2. A Fidesznek akkor lesz abszolút többsége, ha a baloldalt legalább 5, és a Jobbikot legalább 7 százalékponttal múlja felül.
3. Egyenlő mandátumarányra lehet számítani a Fidesz és a baloldal között, ha a baloldal 2-3 százalékponttal több szavazatot kap – a Fidesz és a Jobbik között pedig akkor, ha a Fidesz kap egy százalékponttal többet, mint a Jobbik.
4. A baloldalnak akkor lesz abszolút többsége, ha 10 százalékponttal megelőzi a Fideszt (a Jobbik 25 és az LMP 6 százalékon tartása mellett) – a Jobbiknak pedig akkor, ha 5 százalékponttal megelőzi a Fideszt (a baloldal 25 és az LMP 6 százalékon tartása mellett).

Ezek az eredmények a szimuláció menüpontban könnyen reprodukálhatóak. Megtartva a fenti feltételezéseket, a következőféleképpen alakul mandátumkiosztás a Fidesz és a baloldal közötti szavazatkülönbség változtatásának függvényében.  

A legfontosabb eredményeket táblázatban is összegeztem. Tehát például a Fidesznek az abszolút többséghez 5 százalékpontos előnyre van szüksége a baloldallal, 7-re a Jobbikal szemben. feltételezve, hogy a harmadik és negyedik párt 25 illetve 6 százalékot kap, mindezt határon túli voksok nélkül. 

Miért van az, hogy a baloldalnak ugyanahhoz a mandátumarányhoz magasabb szavazati arányt kell elérni, mint a Jobbiknak és a Fidesznek? Azért, mert a kormány 2011-ben a baloldal ellen kalibrálta be a választási rendszert: a baloldali választókerületek átlagosan valamivel nagyobb lélekszámúak (körülbelül 80 ezer fősek), mint a kormánypártiak (kb. 75 ezer fősek), így a baloldali választók szavazati súlya valamivel kisebb. Ebből fakad az, hogy ugyanahhoz a mandátummennyiséghez a baloldalnak  kb. 3 százalékponttal több szavazatra van szüksége (ez nagyjából százötvenezer voks). A Jobbiknak ilyen hátránya nincs. Ez talán abból is megmagyaráz valamit, hogy a Fidesz kampánygépezete miért a Jobbikot vette célkeresztbe az utóbbi hónapokban. 

Jelen pillanatban a baloldali vagy jobbikos egyedüli többség teljesen irreálisnak látszik, de a mandátumegyenlőség is igen távolinak tűnik – sőt, még a Fidesz többségbe kerülésének megakadályozása sem tűnik egyszerűnek. Az alábbi táblázatban láthatóak a jelenleg személyes (face-to-face) felmérést végző kutatások legfrissebb eredményei, és azok átlaga. Mivel a személyes kérdőívezésnél jóval magasabb a válaszadási arány, mint a telefonos kutatásoknál, ezért a továbbiakban is csak ezeket fogom figyelembe venni. (A baloldali pártok eredményei összeadva szerepelnek, noha kérdéses, hogy mennyire lehet összeadni az MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd és a Liberálisok támogatottságát.) 

Legfrissebb felmérések eredményei a pártválasztók százalékában

A táblázat alapján tehát a Fidesznek nemcsak a győzelme, a kétharmada sem forogna veszélyben. (Érdemes beütni a számokat a mandátumkalkulátorba). Véleményem szerint azonban a Fidesz támogatottságát jelentősen – a választani tudók között nagyságrendileg 4-6 százalékponttal – túlbecsülik a felmérések, így a Fidesz többségének borítása már egyáltalán nem lenne lehetetlen.

Miért gondolom, hogy a Fideszt túlmérik a kutatások?

Először is, a közvélemény-kutatások megbízhatóak, nagyon ritkán fordul elő, hogy szisztematikusan több kutatóintézet is hibahatáron túli tévedéssel mér. Amikor mégis ilyen történik, akkor ennek – legalábbis utólag – tudni szoktuk a szakmai okát. A hazai eltérések jórészt éppen a Fidesz túlbecslésében nyilvánulnak meg: a kormánypárt híveinek nincs okuk a rejtőzködésre, hiszen nagy többségben vannak (hallgatás spirálja elmélet). 2010-ben 6, 2014-ben 5 százalékponttal mértek többet a közvélemény-kutatók a Fidesznek, mint amennyit ténylegesen kapott az országgyűlési választáson. Ezzel a jelenséggel persze tisztában vannak a kutatók is, ezért a választás előtt többen úgynevezett szakértői becsléssel korrigálják a mért adatot: néhány százalékponttal “lekerekítik” azt a Fidesz esetében, így általában növelik az előrejelzések pontosságát. Az is intő jel lehet a Fidesz számára, hogy a teljes népességben – és különösen a bizonytalanok között – többségben vannak azok, akik kormányt szeretnének váltani, csak sokan közülök (még) nem találtak megfelelő alternatívát.

2015 februárjában a veszprémi, áprilisában a tapolcai időközi választáson szerepelt a Fidesz lényegesen rosszabbul, mint amit a közvélemény-kutatások alapján várhattunk volna. Veszprémben 33.8, Tapolcán 34.3 százalékot ért el a Fidesz – márpedig egyik EVK sem számít baloldali vagy jobbikos fellegvárnak, a kormánypárt 2014-ben mindkettőben nagyjából az országos eredményével egyszintű támogatottságot ért el (sőt, Veszprémben kicsit jobbat). Ez alapján nagyon valószínű, hogy 2015 tavaszán a Fidesznek nem lett volna meg az abszolút többsége egy előre hozott országos választáson – pedig a felméréseket akkor is viszonylag magabiztosan vezette! Két olyan EVK-t bukott el a Fidesz, amit egy éve még 20 százalékpontos fölénnyel nyert meg. A mandátumbecslő modell a veszprémi időközi alapján 31, a tapolcai alapján pedig 34 százalékos országos támogatottságot kalkulált a kormánynak: ilyen országos népszerűség mellett kapta volna meg a két időközin tapasztalt szavazatarányt (a modell abból indul ki, hogy a körzetek közötti erősorrend, az arányok nem változtak érdemben 2014 óta). A személyes megkérdezéses közvélemény-kutatások átlaga szerint a kormánypárt 2015 februárjában 38, áprilisában pedig 37 százalékon állt, tehát ez alapján úgy tűnik, hogy a veszprémi időközi idejében átlagosan 7, a tapolcai alatt pedig 3 százalékponttal becsülték túl a Fidesz népszerűségét a felmérések.

Természetesen vitatható, hogy egy időközi választásból milyen mértékben lehet országos tendenciákra következtetni. A szkeptikusok ilyenkor leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az ellenzék egy-egy időközire jobban tud mozgósítani, mint az országos választásra – de ez a Fideszre is igaz! Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy pont az időközik után, 2015 nyarán-őszén következett be a fordulópont: a migránsválság rendkívüli módon megszilárdította a Fidesz helyzetét.

Milyen esélyek vannak most?

Ha a fenti érvelést elfogadva azt feltételezzük, hogy a kutatások most is hasonló mértékben felülmérik a Fideszt, akkor a valós támogatottsága 44 százalék körül lehet, míg a többi párté kicsit magasabban: az elvesző 5 százalékból adjunk hozzá másfél-másfél százalékot a Jobbikhoz és a baloldalhoz, egyet pedig az LMP-hez, így Fidesz 44, Jobbik 19, baloldal 28, LMP 5 erősorrendet kaphatunk. Ezzel a Fidesz még mindig magabiztosan – majdnem kétharmaddal – nyerne, de egy veszélyes zónához érkezne el: ha további 6 százalékpontnyi szavazója elbizonytalanodna és a baloldal meg tudna szólítani ugyanilyen nagyságú bizonytalan tömeget (vagy a Jobbik egy kicsit többet), akkor máris hibahatáron belüli közelségben lenne az abszolút többség elvesztése. Ez egy kampányban, ahol rendszerint jelentős bizonytalan szavazói tömb aktivizálódik – akik nagy része eleve kormányváltást akar –, egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Annál is inkább, mert ennek a bizonytalan tömegnek jó része már ott volt az ellenzéki pártoknál 2015 tavaszán.

A mandátumbecslés szerint a biztos abszolút többséghez 106-ból nagyjából 67-70 EVK-t kell megnyernie a Fidesznek (ez egyébként igaz a baloldalra és a Jobbikra is). Úgy is mondhatjuk tehát, hogy az ellenzéknek (baloldalnak és a Jobbiknak együttvéve, de nem együttműködve) 36-39 EVK-ban kell megakadályoznia a Fidesz győzelmét (2014-ben ez mindössze 10-ben sikerült). Mivel a választókerületek erősorrendje, a támogatottság területi mintázata nagyfokú folytonosságot mutat a választások között, ezért már most lehet tudni, hogy melyik az a nagyjából 40 darab EVK, amelyben eldőlhet a többség. Az ellenzéknek tehát nincs más dolga, mint erőforrásait az alábbi körzetekre összpontosítani:

Érdemes megfigyelni, hogy a baloldal és a Jobbik között kicsi a konfliktuszóna: csak az egyik miskolci körzetben, Dunaújvárosban és Nagykanizsán lehetnek mindketten „érdekeltek”. A fenti felsorolás a modell számain alapuló, szubjektív megfontolásokkal (például helyi polgármesterek megléte) kiegészített becslés. Természetesen számos tényező van, amit még sem a modell, sem az én szubjektív becslésem nem tud figyelembe venni (jelöltek személye legtöbb helyen még nem is ismert).  

Végül, nem gyakran, de a magyar politikában is történnek teljesen váratlan események: az említett időközik mellett például ilyen volt a Jobbik és az LMP berobbanása, de arra se gondoltak volna sokan, hogy egy két hónapja még teljesen ismeretlen szervezet összegyűjt 266 ezer aláírást Budapesten, mindössze 30 nap alatt. Ha alapvetően megváltozik a politikai paletta, akkor természetesen a modellt is hozzá fogom igazítani. A fenti megjegyzések a jelenlegi, 2017 februári állapotot tükrözik. 

***

Összességében tehát véleményem szerint pusztán matematikai alapon még nem dőlt el, hogy a következő ciklusban is tud-e egyedül kormányozni a Fidesz, így nem biztos még az sem, hogy a 2018 után következő miniszterelnököt is Orbán Viktornak hívják majd.  

Ugyanakkor természetesen a választási matematika függ attól is, hogy a szereplők mennyire racionálisak és mennyire egyenlő a versenyhelyzet (kampányolási feltételek, médiaviszonyok) - márpedig az ellenzék e tekintetben elég rosszul áll. Az igazán furcsa az, hogy néha a szemlélőnek az a benyomása, hogy maguk az ellenzéki politikusok sem mérik fel helyesen az esélyeiket. Vona Gábor még pár napja is azt nyilatkozta, hogy csak azzal lenne elégedett, ha a pártja egy százalékkal megelőzné a Fideszt, különben lemondana – márpedig ez az előzés teljesen valószínűtlennek tűnik most. A baloldalon pedig az illúziók helyett inkább a kishitűségnek vannak jelei, egymást is gyakran azzal vádolják a baloldali politikusok, hogy nem érdekeltek a kormányváltásban – nyilvánvalóan abból a megfontolásból, hogy “a Fideszt úgysem lehet legyőzni”. Pedig könnyen lehet, hogy sokkal inkább az ilyen beletörődő hozzáállás, mintsem a választási matematika az, ami bebetonozza a Fideszt.

****

köszönöm az eddigi visszajelzéseket, kommenteket, a választókörzetek felsorolását kiegészítettem Tiszavasvárival és Szekszárddal