#IstandwithCEU
“A tiltakozás sikere két dolgon fog múlni: kik csatlakoznak hozzá, és milyen ellen-narratívát, egymondatos értelmezést sikerül elfogadtatni. Ha a csatlakozók között számos jobboldali, konzervatív állampolgár lesz (ezért volt kulcsfontosságú Balázs Zoltán gyors kiállása), ha a tiltakozók köre túlnyúlik a hazai és nemzetközi jogvédő szervezeteken, ha az Orbán-kormánnyal egyébként nem ellenséges politikusok (európai konzervatívok, amerikai republikánusok) is felemelik a szavukat, ha komoly tüntetést sikerül szervezni, a kormány nagyon könnyen elszigetelődhet” – írtam ezt március 29-én. A belföldi és külföldi tiltakozók sokasága és sokfélesége minden várakozást felülmúlt, a kormány mégis villámgyorsan elfogadta a törvényt, Áder pedig aláírta. A tiltakozások tehát hiábavalóak voltak? A kormány támogatottsága nem fog megrendelülni?
Biztos tudásunk erről most még nem lehet, talán az április végi, májusi felmérések segítenek majd ezt megítélni. Én most úgy látom azonban, hogy korántsem voltak hiábavalóak, Orbán hibázott (mármint politikai számításban, a blogom ezzel kíván foglalkozni). Ilyen fontos döntést a Fideszben valószínűleg nem hoztak meg belső közvélemény-kutatás nélkül: könnyen lehet, hogy Áder épp a beérkező adatok miatt várt az utolsó pillanatig. Az adatok pedig ezek szerint azt mutathatták, hogy a CEU-ügynek legalábbis nincs érdemi negatív hatása a kormány népszerűségére - különben visszakoztak volna, ahogy azt tették az internetadó, a vasárnapi zárvatartás és az olimpia esetében is. Mi volt akkor a hiba?
Először is, ha volt is ilyen belső felmérés, aligha értelmezték jól. Minden ügynek van átfutási ideje: hetek, hónapok és részletes felmérések szükségesek ahhoz, hogy mérlegre tudjuk tenni a hasznot és a kárt. Másodszor, stratégiai döntésekhez bölcs dolog felméréseket használni, de nagy rövidlátásra vall, ha valaki ennyire direkten csak az alapján dönt. Orbán 89-es beszéde a Nagy Imre újratemetésén nem volt túl népszerű a maga korában, mégis később óriási hitelességet kölcsönzött a miniszterelnöknek. Medgyessy Péter mai fejjel felfoghatatlan javaslata, miszerint a 2004-es EP-választáson közös listán induljon az MSZP és a Fidesz, akár népszerűnek is tűnhetett akkor a kutatások alapján, mégis, a képtelen ötlet nagyon közvetlenül járult hozzá a miniszterelnök bukásához. Harmadszor, az is intő jel lehet a Fidesz számára: akár a 2015-ös időközi választásokról, akár olimpiai aláírásgyűjtésről, akár a CEU-s tüntetésről van szó, az ellene tiltakozók száma általában jóval nagyobb volt annál, mint amit előzetesen – részben a kutatások alapján – várni lehetett.
Véleményem szerint most is egy negatív spirált indított be a miniszterelnök makacssága, melynek kifutása egyelőre ismeretlen, éppen ezért pontosan felmérni sem lehet még ebben a pillanatban. Külföldön és belföldön is szinte végtelen hosszú a tiltakozók sora, köztük számos konzervatív szereplővel. Noha voltak, akik hallgattak, tartózkodtak, egyetlen olyan értelmiségit sem találhatunk, aki nyíltan a kormány mellett foglalt volna állást ebben a kérdésben és ne függne tőle egzisztenciálisan - sőt, a táboron belül is hajszálrepedések fedezhetőek fel.
Persze jogosan merülhet fel, hogy a szavazópolgárok döntenek, akiknek az értelmiség csak egy kis részét tesz ki – sőt, még meg is lehet lovagolni az elitellenességet, Trump például talán még hasznot is tudott húzni a sok ellene írt petícióból. Az átlagválasztót személyesen nem érinti a CEU ügye, vidéken csak nagyon kevesen demonstráltak az egyetem mellett. Ez mind igaz – alighanem a kormány is ebben bízik –, ám az átlagválasztónak kapaszkodókra, hivatkozási alapra, véleményvezérekre van szüksége. A kormánypárti propaganda ezeket igyekszik is szállítani, ám hosszútávon még az sem tudja elválasztani a hírfogyasztóit a valóságtól. Márpedig az egész világgal harcban álló kormány képe, a szankciókkal fenyegető Európai Néppárt, a külügyminiszterrel bilaterálisan nem érintkező amerikai és német külügy elég kellemetlen üzenet (és hol van még a folyamat vége!). Ne feledjük: nemcsak a teljes magyar lakosság, hanem még a kormánypárti és jobbikos szavazók is EU-pártiak, és Oroszországgal szemben inkább nyugatbarátok.
Az elszigeteltség belföldön is állandósul: a hetvenezres vasárnapi tömeg látványa, a szüntelenül tiltakozó fiatalok képe sokáig kísérteni fogja a kormányt: nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a “balliberálisokról” van szó. Az ellenoldal elkötelezettsége és határozottsága nő, a saját tábor pedig elbizonytalanodik, még az Orbán tévedhetetlenségébe vetett hit is megkérdőjeleződhet. A helyzet az autósztrádán szembeforgalomra utaló vicchez kezd hasonlítani.
Ha a folyamatot a kormánynak nem sikerül átértelmeznie – ennek egyelőre semmi jele –, akkor nem kizárt, hogy ez az egész (eddig egyébként rendkívül sikeres) kormányzati narratívát alááshatja: ha előkerül a szabadságharc szó, akkor egyre többen inkább a CEU-ra, mintsem a migránsokra fognak gondolni, talán még Soros Györgyből is inkább egyetemalapító, mintsem migránssimogató lesz. (Kósa már próbált is terelni.)
Az egészben az a legfurcsább, hogy – úgy tűnt – Orbánnak lett volna alternatívája. Látszatengedményeket tehetett volna, amivel megpróbálhatta volna megosztani a tüntetőket (némileg hasonlóan a felsőoktatási tüntetésekhez). Akár egy politikai, akár egy jogi vétóval átírhatták volna úgy a törvényt, hogy az még mindig ártalmas legyen a CEU-nak, de azt mondhassák, hogy lám-lám, itt demokrácia van, a kormányra lehet hatni. Persze ez lehet, hogy gyengeségnek hatott volna – ám ha ezután változtat Orbán a már életbe lépett törvényen, az még kínosabb lesz a kormány számára. Annál már csak az lehet kínosabb, ha továbbra sem engednek jottányit sem.
